IV Harminchetedik hét – Zongorázós

McCoy Tyner – Afro Blue (Plays John Coltrane 2001)

Jó jó Coltrane-hez nemigen van fogható, de amit Tynerék itt csinálnak az se semmilyen. McCoy Tyner nem hiába játszott oly sokat Trane-nel ennek a zenének minden porcikájára a zsigereiben rezonál. Amúgy az Afro blue pentaton zenei anyaga is, valahogy ezt a nagyon otthonos, hazatalálós érzést kelti. Halljuk ezt a már-már klasszikusnak mondható bőgő improvizációban, de még akkor is amikor pl. a zongora szóló kicsit messzebbre kalandozik a csodásan cool alapoktól. Gyönyörűen izzítják fel, még annál is szebben érkeznek visza a témához. Megkockáztatom, olyan mesterremek ez, amely méltó a Mester, John Coltrane szelleméhez.

Bill Evans – Spartacus Love Theme/Nardis (The Solo Sessions, Vol. 1 1963)

Bill Evans zongorázásában mindig is az a senki máshoz nem hasonlítható, csillogó hangszín fogott meg leginkább. Játékának van ez a sajátos ragyogása, még akkor is amikor kifejezetten sötét a hangulat. A Spartacus Love Theme pedig azok közül a ritkaság számba menő dallamok közül való, amelyek már-már fájdalmasan egyszerűek és mégis az érzelmeknek döbbenetes skáláját képesek kifejezni. Na persze szükséges hozzá egy káprázatos előadó. És hát semmi kétség, Evans-é épp ilyen.

Keith Jarrett – Pretty Ballad (Somewhere Before 1969)

Lyle Mays – Let Me Count The Ways (Solo Improvisations For Expanded Piano 2000)

Leszek Mozdzer – Chai Piemont (Polska 2013)

Bill Laurance – December In New York (Live at Union Chapel 2016)

Brad Mehldau – VI. uncertainty (Suite: April 2020)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s