Ez megint az a téma, amiről elfogódva szól az ember, hiszen annyian, annyiféleképpen… (amúgy egy nagyon korrekt elemzés olvaható róla itt: https://www.jazzadvice.com/all-blues-miles-davis-kind-of-blue/ )
Kind of Blue 1959
A magam részéről arra venném a bátorságot, hogy elmondjam, nekem mitől “annyira”. Legelőször is, hogy mennyire modern. A modális hangsor (mixolíd), és a sajátos harmóniai fordulatok teremtette különös, egyszerre hűvös és forró hangulat azonnal hatalmába keríti az embert. Vagyis hogy épp az a fura, hogy alig-alig változik a harmónia, az első 8 ütem basszusa (Paul Chambers) lényegében ugyanaz. Persze amikor aztán elmozdul, annál különlegesebb a feeling. Aztán ott van az, hogy dallam nem nagyon van, inkább csak motívumok, gondolatfoszlányok, azok a szikrák, amelyekkel Miles lángra gyújtja a zenésztársakat. Akiknek persze mindegyike megérne egy külön mesét. Bill Evans (zongora) végtelenített trillája tartja folyamatos izgalomban a hangulatot. Jimmy Cobb (dob) brilliáns, játéka különös fénnyel vonja be a tájat. Ebben a spotban szólal meg Miles után, Cannonball Adderley altja is, és azt hiszem, ha nem Trane követné, akkor sokkalta jobban emlékeznénk kitűnő szólójára. Amikor pedig Coltrane színre lép, mintha az ember lelke legmélyéről bukkanna elő a hang. Leírhatatlan-legendás- lenyűgöző!!
Live at Plugged Nickel 1965
Hat év nem sok, ennyi telik el az ikonikus Kind of Blue verzió óta az All Blues életében és nem csak Miles együttese, de maga a szám is gyökerestül újraformálódik. A kvintet tagjai Wayne Shorter (sax), Herbie Hancock (piano), Ron Carter (bass) és Tony Williams (drum) persze most is megcsinálják a csodát. Eleve felhagyva a komótos 6/8-dal, eszeveszett tempóban fognak hozzá. És ebben a hajszolt iramban egészen másképp alakulnak a súlyviszonyok, már-már inkább 2/4-nek hat. Nem beszélve a melodikai elemekről, amelyek gyakorlatilag zajos és rendkívül izgága gesztusokká konvertálódnak. Miles még talán őrzi is az íveket, de Shorter és Hancock ízzé-porrá őrlik a témát szólóikban. Mi ez? Free jazz a javából? – talán igen, de az kétségtelen, hogy zseniális. Az első hangtól az utolsóig totál fel van töltve lendülettel és energiával és nem utolsó sorban örömmel.
Ron Carter (All Blues 1973)
Ron Carternek például annyira megtetszett, hogy egy egész album címének adta. Az ő verziója inkább a cool-smooth vonalat viszi tovább. Nekem kifejezetten jól esik ez a bájos sound, meg az elgondolkodóbb tempó. Itt tényleg mindenre van idő, lehet egyenként figyelgetni a muzsikusokat. És hát nyilván Carter csodálatos eleganciájú, hihetetlen arányérzékről tanúbizonyságot tevő basszus szólója mellett, feltétélenül megemlítendő Joe Henderson (sax) és Billy Cobham (drum) gazdag színvilágú, csodás játéka is.
Herbie Hancock (a Tribute to Miles 1994)
Alig három évvel Miles halála után a legendás quintet All Blues-t játszik Miles nélkül. Olyan ez a zene mintha az eredeti téma mellett, folyton hallanánk a játékosok egyéb gondolatait, asszociációit is. Az eredeti szám már csak egy, a sok sávon egyszerre történő események közül. Ahogy pl. az 5 perc környékén hirtelen meglódul a tempója, vagy ahogy Hancock improvizációjának sorait kissé továbbszőve emelkedik felül a szerkezeten és robbantja be a tolórakétákat. Vagy ahogy Shorter egyszer csak egy Star Wars témával hozakodik elő. (nekem persze rögtön beugrott, hogy Miles=Yoda) Mindenesetre egy biztos: “Az Erő velük van!”
Stanley Clarke (Live at Greek 1994)
Ú Clarke-ék verziójának hangszerelése egészen különleges. A hangsúlyos basszusmag felett lágyan trillázó fuvola tökéletes kontrasztot képez. De valahogy bármi is szól – később azért beindulnak ám szépen – minden valahogy puha és selymes marad.
Soriba Kouyaté (Live in Montreaux 2003)
És akkor itt van amikor a az All Blues visszatér oda, ahonnan származik, a gyökerekhez. Pezsgő afrikai ritmikusság burjánzik elő Soriba Kouyaté coverjéből. A kora (afrikai hárfa) és a megszámlálhatatlan ütőhangszer hihetetlen jól áll a témának. Külön ajándék Linley Marthe káprázatos basszus szólója a szám közepén.
Pat Metheny & Chick Corea The Song Is You 2005
Nyilván hihetetlenül kiváncsi az ember, hogy miként lesz a hamisítatlan bluesból valami coreásan latinos, vagy methenysen gitárszintis. Hát itt megkapjuk mindkettőt instant. Azt nem mondhatnám, hogy megtartották az eredeti szám rafináltan kitervelt és szofisztikáltan előadott karakterét, de miért is kellett volna. Pontosan az történt a témával, ami egy rendes jazz standard-del, jó esetben történni szokott, a kiváló előadók a saját képükre formálták. Nem tudom, ki hogy van vele, de én minden percét élvezem.
Jimmy Ponder (Giants Of Jazz: Groove 2004)
Na tessék, itt a funk-jazz cover. Dögös és erős, ahogy kell, jó tempó, jó hangzás, jó szólók (bár mondjuk azért itt nincs semmi különös). Személyes kedvencem viszont, a vígan pergető konga a háttérben. Ez egy nagyon vidám zene lett, ki gondolná, hogy az All Blues lehet tánczene is!
Julian Lage (Sounding Point 2009)
Julian Lege (gitár) és Taylor Eigisti duója megmutatja nekünk, milyen is az All Blues csontváza. Feldolgozásuk két dolog miatt teszik nagyon. Az egyik a hangzás, ami itt majdhogynem kristálytiszta, nyoma sincs a Miles féle kissé füstös, fátyolos soundnak. Sőt rátalálnak egyfajta közös húrra, ami a gitáron és a zongorán is meg tud szólalni. A másik, amiért nagyon szeretem őket, amellett hogy kifejezetten ragaszkodnak az eredeti harmóniamenethez, mégis megtalálják a módját, hogy feldúsítsák és egyéni ízekben bővelkedő koktélt keverjenek belőle.
Kora Jazz Band (Live in studio 2011)
Az a jó ezekben az örökzöldekben, hogy mindenki kedve szerint játszhat velük. Itt van példának okáért újfent Soriba Kouyaté, ezzel a hibátlan latin változattal. Azt hogy illik-e a karneváli csupaöröm palást a nótára, azt majd mindenki eldönti saját maga, de arra mérget vehetünk, hogy ami a hangszereken törénik, amit a muzsikusaink játszanak az elejétől a végéig professzionális.
Trilok Gurtu (Spellbound 2013)
Amit Gurtu és trombitás barátai, az amerikai Ambrose Akinmusire és a német Matthias Höfs csinálnak a számmal, amellett hogy elképesztő mélyen gyökeredzik az eredeti cool/modális talajban, hajtásait, leveleit hagyja átjáratni a legmodernebb, ízig vérig kortárs fuvallatokkal. És nehogy megfeledkezzünk a leheletnyi világzenés illatról sem, ami Gurtu játékában frissíti át a hangzást. Csodásan régimódi és egyszerre kifejezetten eredeti.
Bobby McFerrin & Nigel Kennedy
Hát nem tudom – azt hiszem nekem ez már kicsit túl van a határon. Minden kétséget kizáróan rendkívül szórakoztató, amit McFerrin és Kennedy művelnek, meg ugyanennyire olcsó és hatásvadász is. Nem hiszem hogy sokkal több köze lenne az eredetihez, mint egy szimpla idézet. Igen, tulajdonképpen azt tudhatjuk meg belőle, ami egyébként is világos volt, hogy az All Blues is blues. De sajna minden ami különlegessé tette, az itt lekopott/ lekoptatódott róla, sehol a zseniális harmóniamenet, a basszus, meg az fura dallamszerű izé, amire csak hiszed, hogy könnyű improvizálni. Jójó, de ne legyünk túl gonoszak, kárpótlásként ott vannak azok a legendás előadói, megkockáztatom showman skillek. És tessék nézni, a közönség is milyen hálás érte…
SFJazz Collective (Live at SFJAZZ Center 2016)
Ami az SFJazz feldolgozását illeti viszont, talán nem túlzás állítani, hogy iskolapéldája lehetne, hogy mi módon kell gigászok árnyékában, önálló értéket teremteni. Természetesen, ha a hangszeres teljesítményeket méltatjuk, mindenki kiváló értékelést kap. A trombitás Sean Jones-t külön kiemelném, aki egész jól vizsgázik, mint Miles-imitátor, és külön tisztelet, hogy nem viszi túlzásba. Zseniális a fúvós-szekció bevezető motívuma (Edward Simpson, a zongorista munkája), nemcsak azért, mert kicsit szokatlan harmóniamenete azonnal teljesíti a figyelemfelkeltő funkciót. Hanem mert arra igazából csak a végén figyelünk fel, hogy milyen gyönyörűen kontrasztál a szám eredeti basszus és harmónia motívumával. Szűk állás a tággal, lefelé a felfelével, fúvós szekció a ritmus szekcióval felelget a kódában, ahogy múlt és jelen reflektál egymásra. Ez igen!
Chick Corea (Trilogy 2 2019)
Corea, McBride és Blade, azt hiszem’65-ös változatból indulnak ki, bár kicsit engedve annak szédületes tempójából. Így egy csodásan jó húzású swing kerekedik ki belőle. Említettük már, hogy az a hír járja, hogy Miles témája csak látszatra egyszerű, és még a tapasztaltabb előadókon is ki tud fogni, ha szólózni kell rá. Na persze nem Chick Coreá-n (zongora), vagy Christian McBride-on (bőgő). Az ő szakmai tudásuk messze felette áll az ilyen nehézségeknek. Bámulatos eleganciával, játszi könnyedséggel szántanak végig hangszereiken. Őket hallgatva mindig az jut eszembe, hogy igen, akárki akármit mond, a jazz és a blues is ÉL!!!
Notes 