IV Huszonkettedik hét

Miles Davis – Freddie Freeloader (Kind Of Blue 1959)

Ez is azok közé a melódiák közé tartozik, amit ha meghall az ember, a legjobb értelemben borzong össze. Az eleje annak ellenére, hogy a félhang lépések, meg a különös akkordfűzés miatt majdhogynem disszonáns, mégis valahogy szívet melengető ráismerés érzését kelti. Miles-ék titka amúgy is megfejthetetlen. Hogy játszhat valaki ennyire lazán és közben halál pontosan? Hallgatva ezt a legendássá, mi több korszakalkotóvá vált albumot, mindig arra a végső következtetésre jutok, hogy ezek a muzsikusok tudnak/éreznek valamit, amibe földi halandó nemigen nyerhetne betekintést nélkülük. Valamit az esszenciális harmoniáról. Mindegy hogy milyen világban élünk, vagy ők maguk milyen emberek, kaptak erőt ahhoz, hogy megmutassanak nekünk valami földöntúlit. Köszönet érte!

John Coltrane – Angel Eyes (Like Sonny digital remaster 1990)

Marcus Miller – Detroit (Renaissance 2012)

Kenny Garrett – She Waits For The New Sun (Songbook 1997)

Herbie Hancock – Cantaloupe Island (Empyrean Isles 1964)

Pat Metheny – Solar (Question And Answer 2008)

Tony Williams – Eris (The Joy Of Flying 1978)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s