IV Tizenegyedik hét

Pat Metheny – Same River (From This Place 2020)

Én nem tudom ki hogy van vele, de a Metheny magicre nemigen tudok ellenszert. Bárhányszor is nyűgözött le, ejtett rabul az életben, zenéje hallatán még mindig ugyanannyira el tudok képedni és varázsolódni, mint legelső alkalmakkor. Itt például már a bőgős indulás is tüneményes, szinte a kezdetektől ezer színben pompázik, de mégis nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik. Aztán 2:45 környékén megérkezik a szokásos magassági kormány effektus és a gitárszóló már egyenesen a felhők közé repíti a hallgatót. Fantsztikus az is ahogy a zenekart használja, se sok, se kevés. Belegondolni is elképesztő, hogy miként lehet ennyire friss valakinek a zenéje 65 év felett. Hogy van az, hogy vannak akik soha nem fáradnak el – mi több, a zenéjük se.

John Scofield – Sunshine Of Your Love (Juice 2014)

Hát erről nem nagyon jut más jelző először eszembe, minthogy zseniális. Eric Clapton örökzöldje olyan metamorfózison megy kerezstül Scofield-ék interpretálásában, hogy az ember alig hiszi el, amit hall. Kinek és mi módon lehet olyan pihent agya, hogy épp egy pszichedelikus reggie trip, lassan mozgó légpárnáira csúsztassa rá a témát. Vagyis, hogy azon füstölje el. Valahol az egész mélyén ott lüktet az eredeti, és valahogy folyamatosan érzed, hogy persze hogy ismered ezt valahonnan, de ez inkább olyan mint egy tovatűnő deja vu. Ott is van meg nincs is, ami viszont meg egészen határozottan jelen van a szinte atomjaira porlasztott esszenciális zene. mindig oda lyukadok ki, hogy ez úgy semmi, hogy nagyonis valami.