IV Ötödik hét – Lonnie’s Lament

0000John Coltrane Quartett (Crescent 1964)

Szokták mondani, hogy a Coltrane életműben, a Crescent album azért nem kapja meg az megillető népszerűséget, mert alig néhány hónapra rá, épp a Love Supreme követi, és így annak előfutáraként tekintik. Így van, vagy sem, az biztos, hogy sötét színek balladisztikus, borongós hangulat lengi át az egész albumot. A Lonnie’s Lament pedig Coltrane azon melódiái közé tartozik, amelyek sokakat megihlettek és ihletnek azóta is. Mondhatnánk, hogy szerkezetileg egész egyszerű négy sor (AABC), de valahogy oly módon van megkomponálva, hogy a valóságban jóval komplexebbnek tűnik. Számomra elsősorban a dallamvezetés adja bele azt a fűszert, amitől teljesen addiktivvá válik.  Rögtön a megismerkedés után az ember sóvárogva várja azt a lefelé hajló különös szűkített akkordot, meg meg a harmadik sor végének fájdalmasan magasba csapó dallamát.  Aztán nyilván ott van az a lelkek mélyéig rezonáló hangszín, amin Trane elfújja (instant libabőr). Külön érdekessége a felvételnek, szaxofon szóló nincs is benne. Cserébe ott van a második felében Jimmy Garrison 5 perces, káprázatos bőgőszólója. És hát McCoy Tyner és Elvin Jones hozzáteszi a magáét a csodához. (Úgy hírlik, nem is kellett megismételni a felvételt a stúdióban.)

John Coltrane (Afro Blue Impression 1973)

És akkor itt egy élő változat ugyanazzal a legendás quartettel, mesébe illő szaxofon szólóval és Coltrane/Jones duettel. Az egész valahol nekem ott kezdődik, ahol a  a Crescent változat hangulatilag befejeződött (bár a felvétel egyébként előbb készült). Igazi koncert-nyitó számot csináltak belőle. Kicsit fürgébb a tempó és az egész muzsika feltöltődött vibráló energiákkal. Tyner szólója  ezen az alaplélegzeten sűrít kicsit, hogy aztán Coltrane-nek adja stafétát, aki talán mintha kicsit kényelmesen kezdene hozzá, talán el is altatja az ember éberségét. Annál nagyobbat üt az a hangáradat, amit aztán a hallgató a nyakába kap. Amit a szaxofon meg a dob itt együtt művelnek az egyenesen a hihetetlen kategória.

Kenny Garrett (Persuance: Music Of John Coltrane 1996)

Pont az a jó a jazzben, hogy meg tudja mutatni hányféle arca lehet ugyannak a dallamnak. Már Gerrett kicsit érdes hangú altjától is egész más lesz a karakter, kicsit derűsebb, kicsit kevésbé meditatív. Nagyon szép a szaxi szóló, de nekem az igazi meglepetés akkor következik, amikor Metheny a kiséretből kilépve szólózni kezd. Az ő sajátos gitár soundja teljesen váratlan, de magához a témához meglepően jól passzoló ízt hoz be. Kb. mint a sós karamella, ki gondolná, hogy tényleg finom.  Nem mulaszthatom el megemlíteni, hogy a doboknál nagy kedvencem, Brian Blade nagyszerű, mint mindig. Na és az a parádé, amit a végén csapnak! – kár hogy lekeverik, órákig hallgatnám még. 

Marcus Miller (M2 2001)

Atyaég, micsoda zseniális covert csinál Marcus Miller. Jazz/Rock/Blues. Basszuslkarinét, basszusgitár, fuvola, Fender Rhodes, nagyzenekar. Nyilván az egész zenei anyag fenekestül felfordul attól, hogy a hangsúly átkerül a basszus regiszterbe, ezt tovább csavarja az erős rockos blues-os, kemény ritmusszekció. A vicces az hogy majdnem minden hangszeren Miller játszik (Bass Guitar, Bass Clarinet, Drum Programming, Organ, Guitar, Synth, Tenor Saxophone). De azért a band-tagok sem akárkik, pl. Brandford Marsalis szoprán szaxofon, Kenny Garrett alt szaxofon. Lett egy nagyon bársonyos, meleg tónusa az egésznek, és persze a Marcus millerre oly jellemző dögösség is megvan benne. Kicsit hirtelen van vége, de úgy látszik ezt a számot nehéz abbahagyni.

Marcus Miller (The Ozell Tapes 2002)

És akkor itt egy koncert változat, ami megmutatja milyen akkor, amikor az előadó nem élhet a stúdióban elérhető keverési lehetőségekkel és nem  tudja megsokszorozni önmagát (bár manapság már ez sem probléma). Kárpótlásul ott a jó kis basszgitár szóló, meg az egész fesztiválhangulat. Nekem ez is bejön, de messze nem érzem olyan erősnek, mint az M2 verziót.

McCoy Tyner (Soliloquy 1992)

Az hogy Tyner műsorra tűzi a számot, abszolút rendjén van, hiszen az eredeti quartettnek is tagja volt. Ki más értené jobban ezt a zenét. Az ő változata egyrészről merőben más, másrészről nekem a lehető legteljesebb mértékben ott van az eredeti hangvétel is. Nyilván az ember nem azt várja, hogy egy szóló zongora cover hasonló érzést keltsen, mint egy band verzió. De Tyner zogorázásában az egyik legmeglepőbb, hogy képes olyan színskálán mozogni, hogy a két kezében ott egy egész zenekar. Érzem a bőgőt, a dobok sistergését, a szólista futamait és persze a harmóniákat. Azzal pedig, ahogy a végét a csillagok közé szublimálja egyszerűen nem tudok betelni.

Pharoah Sanders (Crescent With Love 1997)

Azon mindig meglepődöm, hogy mennyire sima, szinte bársonyos hangon fújja el ezt a témát Sanders. Aztán persze a szólója alatt sokminden történik, nem beszélve a zongora impróról. Nagyon tetszik az ív, amit bejárnak. Az egész annyira kerek, egész végig olyan, mint egy jóféle oktatótrack. Hogyan készíts standard feldolgozást? – és akkor adallam utolsó hangja helyett kapjuk ajándékba azt a coda-szerűséget, ahol Sanders szaxijának billentyűi csattognak már csak. Mint valami afrikai ütőhangszer, de méginkább mintha az utolsó lélegzettel beszippantaná  a dallamot és kívül már csak egy fura visszangja szólna annak, ami a muzsikus bennsőjében folytatódik tovább. És kíméletlenül otthagy minket ezzel a masszív kérdőjellel…

… és még néhány figyelemre méltó cover:

Amoeba Trio (Live 2018)

Ez rendkívül izgalmas! A görög népek a meditatív vonalra álltak rá, és hát a hangszerelésük sem mindennapi. Jó a szoprán szaxi az adja magát, de a basszusként használt oud, meg ez az inkább a középkori meg a népzenében használt húros hangszer a kanun. Ez egy teljesen akusztikus verzió, igaziból minden sallangot lehántottak róla, még a percussion is csak nagyon-nagyon árnyalatnyi. Kicsit fura, hogy vagy alá van keverve, vagy nem látszik aki sepreget, de nagyon szép és megnyugtató.

 

Fabiano do Nascimento (Live  2016)

Ez mintha az ellenpontja lenne a Miller-féle változatnak. Kifejezetttena magas regisztert célozza. Leheletfinom és gyönyörű a szopránszaxi hangszíne, nagyon szép a gitár- loop, kellemes a perka. A hangulat kicsit nekem avantgarde, vagy kortárs jazzes és kétségkívül nagyon egyéni szín a Lonnie’s Lament palettán.

 

Hoct Opus (Live 2015)

 

Wycliffe Gordon (Dig This!! 2009)

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s