IV Negyedik hét

Keith Jarrett Trio – If I Were A Bell (Live in Tokyo 1993)

Elképesztő, ahogy ezek az emberek muzsikálnak. Tartás és elegancia. Szoktam figyelgetni, hogyan feszül ki a zenei folyamat, és Jarrettéknél ez az egyik legdöbbenetesebb, hogy a 15 perc masszív imprvizáció alatt, sehol egy pillanatnyi luk, felveszik az elején a fordulatszámot, az intenzitást és játszi könnyedséggel, mondhatni laza eleganciával lejtenek végig. Ráadásul valószínűleg ők élvezik a legobban.

AT Ensemble – Tableau (Quant je suis mis au retour … 1995)

Többek közt ezért is szeretem a jazz-t, olyan magától értetődő természetességgel fogadja be más zenekutúrák dallamait és olyan szervesen fonja körül őket, hogy már egyáltalán nem tűnik fel a távolság, amelyből elindultunk. Na persze, ahogy ezt bármely jazz opusznál megszokhattuk, rettenetesen sok, majdnem minden az előadón múlik. Az AT-sek pedig káprázatosan csinálják. Minden – hangszerelés, harmónia, tempó, építkezés – tökéletes összhangban dolgozik együtt hogy megmutassa ezeknek a középkori dallamoknak a gyönyörűségét. A fő téma, a reimsi mester, Machault dalocskája, amelyet az album címének is választott a csapat, hiszen a számokban többször is feltűnik ilyen-olyan köntösben. Ezúttal talán nem is köntös, hanem egy ezernyi bársonyos színben játszó királyi palást. Az első furulyás megszólalás még talán félénk egy kicsit, aztán kibontakozik az az egészen varázslatos ütős szőnyeg és a gadulka szárnyán hihetetlen magasságokba emelkedik. Külön szeretem, ahogy keveredik az akusztikus és az géphangzás, sehol egy él, egykiálló szeglet, minden simogatóan lágy, organikus egységben. Bravo AT Ensemble!

11:56-tól

Shakti – Two Sisters (A Handful Of Beauty 1976)

Charlie Hunter – Two For Bleu (Charlie Hunter 2000)

McCoy Tyner Quartet – The Seeker (4×4 1980)

Miles Davis – Some Day My Prince Will Come (Some Day My Prince Will Come 1964)

Ó egek mennyire jólfésülten játssza Miles ezt a számot. Valójában, ha nem lenne ott az az összetéveszthetetlen tónus, akár azt is hihetnők, hogy ez valami iskolapélda standard. Aztán van egy kósza pillanat 2:50 körül, amikor hagyja előbújni a kisördögöt és teljesen másik dimenzióból integet nekünk. De rögtön utána Coltrane veszi át a szót, és finoman visszatereli a hajót a hagyományosabb vizekre. Nagyon bejön a bőgő bevezető repetáló hangja is, az elején kicsit olyan mint a rajtvonalnál izgatottan készülődő futó, a végén egy oktávval lejjebb meg mintha a célba kicsit hamarabb érkezve tekintene vissza. Na mi van, nem jöttök? – Ó dehogynem!

Bill Evans – In a Sentimental Mood (Some Other Time 2016)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s