John Coltrane – Aisha (Olé Coltrane 1961)
Hát én nemigen tudok ennél szebbet (legfeljebb ehhez hasonlót is csak néhányat). Tyner kompozíciójának már a basszusmenetétől is elalélok. Ahogy a két kvintoszlop egy szempillantás alatt kijelöli a hangnemet és a hangvételt is, a meseszép és csodásan cool dallam már csak ráadás. Azt csak később vetem észre milyen finom ellenmozgás van a basszus és a melódia között. Aztán jönnek sorban a szólók, de bármelyiküket hallgatjuk is, Hubbard-ot trombitán, Tynert zongorán vagy magát Coltrane-t a tenor szaxin, meggyőződésünk egyre csak erősödhet, hogy igaza van azoknak, akik azt állítják hogy ez a track felér Coltrane legszebb kompozíciójához a Naimához. És persze az előadás is makulátlan.
The Zawinul Syndicate – Two Lines (World Tour 1998)
Tribal Tech – Self Defense (Nomad 1990)
Egberto Gismonti – Danca das Cabecas (Coracoes Futuristas 1976)
Roy Hargrove – The Challenge (Live in Concert 2016)
Na ez a koncertfelvétel is azok közé tartozik, amiken az embe irígykedve sajnálja, hogy nem volt jelen. Még a videón is átjön, hogy ez valami egészen különleges élmény lehetett, nézőnek és muzsikusnak egyaránt. (Összehasonlításképpen érdemes meghallgatni a stúdióverziót, ami a maga nemében szintén kiváló amúgy) Kedvencem az a pillanat, amikor 3:25 körül Hargrove belép és az addig kialakított kicsit harsányabb hangvétel léptéket vált és és valahova a felhők közé katapultál. Hargrove szólója már egy másik dimenzióban jár, annyira finom és légies, miközben egypillanatra sem veszíti el a tempó húzását. Sokaknak Miles játékát juttatja eszébe, én is hajlok az párhuzamra, a legnemesebb értelemben.
Notes 