III Ötvenkettedik hét – 3 éves

A hallgatóknak és az olvasóknak, a lájkolóknak és a kommentelőknek, a kritizálóknak és a rajongóknak, a kitartóaknak és a visszatérőknek, a vitatóknak és az értőknek,

MINDENKINEK KÖSZÖNJÜK AZ ELMÚLT HÁROM SZÉP ÉVET!!!

Ime a születésnapi válogatás az elmúlt év, olvasói vélemények alapján legjobbnak ítélt írásaiból.

Miles Davis – Spanish Key (Bitches Brew 1969)

Többen állítják, hogy a Bitches Brew-nak nem igazán van köze a free jazzhez és ezzel egyet is kell értsek. A Spanish Key ennek ékes bizonyítéka. Olyan elszántan ragaszkodik a groove-hoz, annyira szilárdak az alapok ritmusszekció tolmácsolásában, hangnem és metrum teljes összhangban. Szóval ez azért távolról sem free. Másrészről viszont a “Miles’s electric jungle” besorolással is abszolút szimpatizálok, mert bizony olyan kegyetelenül sűrű, hogy a sok fától az erdőt is alig-alig látni. Észvesztő Maupin basszusklarinét színe szembeállítva az elektromos billentyűs hangzásokkal. És akkor még a címből is jól érzékelhető spanyolos felhangról nem is beszéltünk, amikor Miles és McLauglin párbeszéde feszül a fáradhatatlanul pörgő, funky ritmusokra. Azt továbbra sem merném megkockáztatni, hogy értem, amiről itt szó van, de valahogy mindig megtalálja a módját, hogy magával rántson és addig töltsön, amíg már minden hajszálam az égnek áll.

Mahavishnu Orchestra – You Know, You Know (Inner Mounting Flame 1971)

„Indiai behatás blues skálával, rockos nyerseséggel vegyítve lobbantja lángra ezt a zenei világot.” – írja az All About Jazz kritikusa Walter Kolosky. Nem tudom, hogy az egyszerűsége vagy az őszintesége nyűgöz le jobban. Igen, van az a fajta zene – és persze előadó -, amelyiknek, vagy akinek egyáltalán nincs szüksége furfangra, trükkre, hogy zavarbaejtően fontosat mondjon. Itt is végestelen végig egy basszusmenetre és főleg a szünetekre koncentrálódó szóló motívumokra redukálódik a zenei folyamat. De mire a szám derekára érünk már elemi erővel dübörög a hallgatóban az a különös, dallam, azzal a nagyon-nagyon fáradt, dirty terccel a végén. Mire századszor meghallgatom, már érzem minden fájdalmát, keserűségét és az irdatlan terhet, amit cipel. Bármi is légyen az.

Oregon – Sherd/Spring Is Really Coming (Music Of Another Present Area 1976)

Atyaég, ez meg mi! Nekem olyan, mintha valami ősrégi sámántánc lenne. Ahogy az ütős munka alig több a végestelen végig zakatoló a mérőnél és mégis bőségesen elég, hogy meghajtsa ezt a zsigerekből feltörő, elementáris muzsikát. Amit pedig Glenn Moore a bőgőn csinál, az messze túl van a realitáson, ahogy egyszerre használja ritmus, dallam és néhol akkordhangszerként. Ujjai vadul táncolnak a húrokon, játéka egyszerre erőteljes és fürge. Ezek után meg ne próbálja valaki azt terjeszteni, hogy a bőgő komótos jószág! A harmadik sarkalatos pont a tempó. Egyszerűen tökéletes, szerintem egyetlen hajszállal lassabban, vagy gyorsabban már nem is működne. De így ott ugrál, pörög-forog az ember körül és totál feltölt jótékony energiákkal. Igazi jó kis ébresztő!

Keith Jarrett – Dancing (Changeless 1989)

Azt hiszem ez lényegében valami kötéltáncféle. Ahogy az a folyamatosan szóló “F” hang és a hozzátartozó húr kiindulópontja, energetikai bázisa és elrugaszkodó felülete a közös improvizációnak, nekem egyértelműen a kötéltáncos lélegzetelállító mutatványa jut eszembe. És itt nem is egy, hanem három táncos van. Pörögnek, forognak, ugranak és érkeznek tévedhetetlenül a megfelelő pillanatban és helyre. Mozdulataik egyszerre hajszálpontosak és erőteljesek. Ezen a zenei felületen egy hanggal se fér már el több, kifeszült a kötél és ők az elejétől a végéig, erős kézzel tartják rajta a hallgatót is. Pedig az egész alig valami – egy hang, néhány akkord, meg dallamfoszlány, némi pilinckázás a dobokon. Mégis az ember szinte megbűvölten figyeli és kicsit nem is érti, hogy mi történik itt valójában. Nincs mese, ez világszám!

Jan Garbarek – Part I. Winter-Summer (Twelve Moons 1993)

Vannak olyan zenék, ahol szinte képtelenség azzal foglalkozni, hogy miként van megalkotva. Garbarek nekem inkább egyfajta emócionális kaland. Zenéit hallgatva sokszor tűnődöm, hogy ismerek-e még valakit, aki ilyen fület és lelket tépő módon tud sírni a hangszerén. De mindig arra jutok, hogy senki nem képes úgy ábrázolni a magányt (mert azt hiszem végülis erről van szó), ahogy ő. Itt is az elején még akár együtt is mozog a kísérettel, ahogy az elkezd sűrűsödni valahogy képtelen tartani a lépést, elveszik a körülötte száguldó hangrengetegben. Fel-felzokog még, de erejéből végül már csak néhány fájdalmas sóhajra futja.

Pat Metheny & Lyle Mays –  To the End of the World (We Live Here 1995)

Néha teszek kísérletet, hogy kedvenceimet elfogulatlan szívvel és világos aggyal hallgassam újra. Metheny esetében ez igazából még sose sikerült, mert hiába próbálom megőrizni a hidegvéremet, egy ponton túl mindig elragad és már nem tudok józan véleményt alkotni. Ez a kompozíció is épp ezt a hatást váltja ki, egészen a tizedik perc elejéig nem is érti az ember miért a cím, annyira csodálatosan gazdagodik építkezik. A klasszikus magassági kormány effektus is menetrendszerűen megérkezik. Aztán egyszer csak 9:04-nél mindent elsöpör a detonáció. De Mays (a komponista) nem sokáig hagy minket kétségek között. A régi világ helyén, és annak darabjaiból (basszus, ritmika) épít egy újat. És persze engem is újra a hatalmába kerít – most mondjam, hogy egy cseppet se bánom?

Brad Mehldau – Hey You (Ten Years Solo Live 2015)

Az észvesztő magány és kilátástalanság fogalmazódik újra Mehldau Hey You parafrázisában. Az eredeti Pink Floyd dal is a széttörhetetlen Fal mögött rekedt ember segélykiáltása. Mehldau tolmácsolásában, illeszkedve az ő egyéniségéhez, az egész valahogy sokkal introvertáltabb és depresszívebb. Akkor is amikor dübörög a belső háború, tetőtől talpig felszántja a zongorát, vagy amikor visszatér a dallam, a Hey You lefelé kis szekundja mázsás súllyal nehezedik az ember mellkasára, mint valami fojtogató halálhimnusz. Döbbenetes, hogy ez az ember hogyan készít tűpontos lélekrajzot a hangszerével. És igen, ebből az egészből hiányzik a remény, a “together we stand”, csak a “devided we fall” visszhangzik közel s távol. Végtelenül szomorúan, végtelenül szépen.

Ibrahim Maalouf  – Missin’ Ya (Diasporas 2007)

Gillespie örökzöldjének  a Night in Tunisia-nak a libanoni-francia trombitás bemutatkozó albumáról származó feldolgozása talán az egyik legkülönösebb és leginvenciózusabb coverek egyike. Persze már az eredi szám is állati izgalmas, Maalouf pedig azzal, hogy erre az ingó basszusra helyezi a témát olyan mozgást visz bele, ami kikezdi a nyugalmunkat. Hogy aztán amikor az akusztikus hangzást felváltja a gépi, az egész hullámzás belevesszen a nagyváros zajába, forgatagába. A trombitaszóló már csak hab a tortán (sokan mondják, hogy a sound nem kevéssé hasonlít Miles-éra) . Nem mondanám, hogy értem, de lenyűgöző egy világ.

Anouar Brahem – Delivrance (Stadtcasino Basel 2015)

Nem tudom miféle erő szabadulhat fel ebből a zenéből, de az biztos hogy valami forrong a katlan mélyén. Izzó zsarátnok, ami bármelyik percben lángra kaphat. A bőgő, az oud és a basszusklarinét öngyulladó elegye adja ezt hihetetlenül perzselő összhatást, amit a zongora von be sűrű füsttel. Nagyon király, ahogy az egyes hangszerek, főleg a klarinét és az oud egyfajta multifunkcióban látják el a dallami, ritmikai és a kísérőszerepeket, tökéletes fluenciával lavírozva egyikből a másikba és vissza. Ebből is látszik, hogy mennyire organikus módon van összerakva ez az egész. Mindezeken túl, pedig az izzó parázson, valami megmagyarázhatatlan és feloldhatatlan bánat telepszik meg. Álomszép!

Christian Scott – New Orleanian Love Song (Ruler Rebel 2017)

Hát ez megint a hihetetlen kategória. Hogyan áll össze egyetlen örvénylő felületté a percussion ezernyi apró ütése, hogyan hullámoztatja tovább és temperálja a zongora egészhangokra épülő patternje. És végül hogyan ülteti rá a trombita széles ívű dallamát erre az szédülten kavargó, sistergő elegyre. Ráadásul önmagát megduplázva, mintha a saját háborgó lelkének, vagy gondolatainak visszhangját hallgatná az ember.  A vágytól megtébolyodott tudat gondolatfoszlányai ezek, mielőtt végképp elsüllyedne az őrület mocsarában.

The Bad Plus & Wendy Lewis – Comfortably Numb (Live in Concert 2012)

Be kell vallanom nem vagyok valami nagy Floyd rajongó, de itt azért mégis, már ami az eredeti számot illeti is, valami egészen kivételes dologról van szó. A kinti világról, amit esélyünk sincs megélni, és hagyjuk, hogy fájjanak  a kirekesztettség által ejtett sebek, mert ez a fájdalom csak, ami életben tart. A Bad Plus döbbenetes interpretációjában, ha lehet, még elementárisabban száguld a dallam körül a világ.  Egyszerűen káprázatos, ahogy az eredeti harmóniák és dallamfordulatok talajáról indulva, és végig megtartva a koncepciót, a végsőkig viszik a fokozást. (A zongorától, Ehtan Iverson, totál kész vagyok.) És mi történik utána, ott marad a fájdalomban össze-vissza tört lélek (teljesen tonalitás nélkül) és egy választása van: felkelni  és újra szembenézni. (Ja és Wendy Lewis zseniális!)

Esbjörn Svensson Trio – Believe, Beleft, Below (Live in London 2018)

Most mondjam azt, hogy ez a fajta zene, amiért érdemes volt megszületni, és nem csak az előadónak? Svenssonék a letisztultságnak azokat a csúcsait támadják és veszik be erőlködés nélkül, ahol egyenesen szívből szívbe megy az üzenet. Ezúttal a bizalomról. Megdöbbentő hogy mire képes egy sima nagy dúr-hármas, becsukhatatlanul nyílik ki vele bizalom kapuja. A megrendítően egyszerű, már-már pop-balladisztikus dallamfordulatok önmagukban is tökéletesen leképezik, az egyébként létező szöveg jelentését. A hangszín pedig, amit hoznak hozzá, olyan fokon nélkülöz minden mesterkéltséget, mezteleníti le a lelket, hogy az már-már zavarba ejtő. Sok szeretettel minden elbizonytalanodottnak, mert igenis van remény!

 

…folytatása következik, szokás szerint a jövő héten.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s