III Ötvenegyedik hét – Klasszik

Wayne Shorter –  Valse Triste (The Soothsayer 2008)

Az a helyzet, hogy már az eredeti is eléggé cool és Shorter feldolgozásában vissza is köszönnek a Sibelius darab különös, szomorú harmóniái, meg a kicsit zárkózott, nagyon szűk hangterjedelemben mozgó félhangos témafej. De az egész korántsem fáj annyira, nem sír, csak borong. A majdnem duplájára  felpörgetett tempó, meg Tony Williams (dob), McCoy Tyner (zongora) és Ron Carter (bőgő) finoman árnyalt, mégis kérlelhetetlen háromnegyedje megteszik a hatásukat.  Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én kifejezetten tudok vele együtt lélegezni. Mindezek mellett gyönyörűséges szólókörökkel ajándékoznak meg minket az előadók. Sorolom is, először Shorter a tenor szaxin. Leginkább talán ő marad meg az eredeti hangulatban, hogy aztán amikor Spaulding belép az alttal érezhetően feljebb lehessen csavarni a fűtést. Harmadikként jól esik Hubbard trombitájának kicsit füstösebb tónusa, de aztán ő is beizzul. És ezzel még korántsincs vége zaongora és bőgő szólók, meg ahogy illik még egyszer az eredeti téma, hogy el ne felejtsük, mennyire szép. Részemről igérem, nem fogom!

Jean Sibelius: Valse Triste Op. 44

Brad Mehldau – Ostinato (After Bach 2017)

Aki kicsit is ért a zongorához, meg hallott már Bachról az bizonyosan tudja, hogy a Wohltemperiertes Klavier preludiumainak és fúgáinak eljátszása nagyon komoly technikai felkészültséget igényel. Mi a nehéz benne? Vegyük példának okáért ezt a g-moll fúgát. Nem elég az,  hogy három különböző szólam van, de ezek a szólamok különböző időben indulnak a témával és ebből következően máskor érnek el a dallam fontos pontjaihoz (ezt hívják egyébként polifóniának). Szóval gyakran előfordul, hogy egyazon pillanatban három eltérő karakterű dallamot kell játszani az előadónak, pontosan értve és tudva, hogy melyik éppen hol tart a folyamatban. Szóval kell hozzá egy-két száz órát gyakorolni. Mehldau pedig, amint hallhatjuk, vélhetőleg beletette a megfelelő munkaórát és nagyon szépen eljátssza az eredeti darabot is.

De valódi képességei és zsenialitása mégis inkább a Bach témára támaszkodó imrovizációban mutatkozik meg. Két elemből indul ki, az egyik maga a téma, a másik pedig az egyik ellenszólam repetáló hangja. A tempót kissé lelassítva, meditatív alaphangulatban indít. Olyan mintha valami nagyon komoly dolgon törné a fejét, ami rögeszmésen (a repetáló hang formájában) foglalkoztatja.  A gondolat-spirál egyre feljebb és feljebb viszi, de szigorú következetességgel végig megmarad az ösvényen, amit a dallam kijelöl számára, mígnem a tudatos építkezés meghozza a gyümölcsét, a megnyugtató megoldást. Azt az elégedettséget, amit akkor érez az ember, amikor megdolgozott az eredményért. Hallgassuk csak meg mennyire másképp hangzik a téma az utolsó visszatéréskor!

J. S. Bach: Wohltemperiertes Klavier Fugue No. 16 (G minor)

Marcus Miller – Moonlight Sonata (Live JVC Jazz Festival Tokio 2010)

Ú ez nagyon merész. Beethoven egyik leghíresebb darabjából blues-balladát csinálni, kell hozzá bátorság meg kreativitás. A viszont még ennél is megdöbbentőbb, hogy mennyire simán, szinte selymesen illeszkedik a dallamra az új karakter. Szerintem, aki nem ismeri az eredetit nem is fog gyanút, hogy teljesen másik stílusból kölcsönözték. Szeretem Millerben, hogy nem rombol, hanem alkot, úgy teszi hozzá a maga gondolatait, hogy attól az eredeti nem esik szét, hanem ugyanúgy tündököl. Persze nem mondom, hogy a hangulata is ugyanaz marad, de az egész nagyon-nagyon természetes és egy cseppet sem erőltetett. Miller  szólója szinte már poétikus, gyönyörűen bánik a dinamikával és az artikulációval.

Ludwig van Beethoven: The Piano Sonata No. 14 in C♯ minor op. 27, No. 2

Sárik Péter Trió – Este a székelyeknél (Live in Concert 2019)

Gondolom a komolyzene rajongók egy része szentségtörésnek tartja az ilyesmit, hiszen megszoktuk, hogy meglehetős kottahűséggel játsszuk a darabokat, ha már a szerző odaírta, hogy mit is akar. Bartók esetében ez fokozottan igaz, ő hihetetlen precizítással rögzítette az előadási utasításokat. De! Elnézve/hallgatva, amit Sárikék csinálnak a bartóki gondolattal, amilyen alázattal és szeretettel idézik meg, amilyen hozzáértéssel és kreativitással nyúlnak hozzá, érlelik ki a saját interpretációjukat, számomra abszolút elfogadhatóvá, sőt legitimmé válik a jazz cover. Egyre izgatottabban várom, mi történik a téma második felével, mert bizony az első 5 percben csak a lassú népdalszerű első részt dolgozzák meg. Aztán a szám derekán megkapom, a várva vár gyors részemet, de még mennyire. A szám detonál, én kész vagyok. Asszem így kell ezt.

Bartók Béla: Este a székelyeknél

Chucho Valdes – Prelude in E Minor (Fantasia Cubana 2002)

Valaki egyszer azt mondta, hogyha Chopin élne ma, akkor biztosan jazz-t tolna. Alapvetően is hajlok rá, hogy igazat adjak neki, de Chucho Valdes  parafrázisát hallgatva egészen biztos vagyok benne, hogy bírta volna ezt a stílust. E-moll prelűdjén úgy áll a jazz-köntös, mintha ráöntötték volna, aharmóniákon alig kellett igazítani és amikor egy-egy frázis vége elszabadul az meg akár úgy is lehett volna megírva eredetileg. Persze közelíthetünk az előadó, veterán afro-kubai zongorista, Chucho Valdes oldaláról is, aki kb. annyira teszi magáévé Chopin muzsikáját, hogy egyénisége szinte eggyé is  válik a mesterrel, telesen új közös minőséget adva zenéjüknek. Innen nézve talán nem is érdemes kutatni melyik hang kié. Csak hallgassuk ezt a szépséget és örüljünk neki, hogy kaptunk ilyet.

Frederic Chopin: Prelude in E minor op. 28 No. 4

Trio X Of Sweeden – Bolero (Träumerei 2013)

Ki ne ismerné Ravel Boleróját, igazi komolyzenei sláger. A vég nélkül ismételgetett alapritmus (osztinátó) és a különböző hangszereken megszólaló, spanyolos dallam és kiséret akár egy nagyzenekari hangszerelési tutorial is lehetne. És valahogy, ahogy az egy igazi remekműnél illik hiába hallgatjuk századszor, mégsem tudjuk megunni. A Trio X a meglepő csavart  épp a hangszerelés területén alkalmazza, hiszen azt a darabot, ami leginkább a zenekari hangszerek hangzásáról szól, midössze egy zongora, egy bőgő és egy dob segítségével szólaltatja meg. De végig győzi invencióval, és csodák csodája a boleró sisteregve kel életre ebben a környezetben. Álllati jól fogják meg a tempót és egészen kivételes, új aspektust kap az egész attól, hogy mint rendes jazz darabban szokás, a téma az improvizáció alapjául szolgál. Szépen van ez.

Maurice Ravel: Bolero

Jaques Loussier – Gymnopedie No.1. (Love Ballads Late Night Jazz 2011)

A gymnopédiákról általában nem is tudják, hogy valójában jócskán a 19. században írta őket a francia illetőségű komponista. Lágy  és a végtelenségig egyszerű, alig változó akkordjai, csodásan szép melódiája már-már hipnotikus hatást gyakorolnak a legtöbb hallgatóra. Loussier feldolgozásából pedig az is kiderül, hogy jóformán semmit se kell változtatni rajta, hogy jazztémaként megálljon a lábán. Szerepek kiosztva: bőgőé a basszusmenet, szép színes percussion lüktetés és zongora harmóniák talaján  megszólaló melódia és improvizáció. Épphogy a csak a dallam kap egy leheletfinom kontúrt. És  kész is. Egyszerű és nagyszerű, épp ahogy az erdeti.

Erik Satie: Gymnopedie No.1

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s