III Negyvennegyedik hét – Seasons

Pat Metheny – Spring Ain’t Here (Letter From Home 1989)

Van ez a Metheny féle magic, ami ha egyszer rabul ejtett már sosem ereszt. De ez tulajdonképpen nem nagy baj, mert barátunk jó varázsló. Bámulatos, ahogy lehető legegyszerűbb dallamot is ellenállhatatlanná képes temperálni. Véleményem szerint ezt a hangszereléssel és természetesen a rá oly jellemző csodálatosan selymes gitárhanggal éri el. De persze ennek a zenének csak a felszíne a gitár. Lent a mélyben, a vibrafonnal is dúsított, ezerszínű percussion légpárnáin suhan a groove. Szeretem a bevezetőt, ahol van alkalmunk külön is meghallgatni őket. A szinti és a zongora (Lyle Mays) pedig, mint valami varázspálca, egy csapásra egy virtuális végtelen dimenzióba helyezi az egészet. Mitől annyira addiktív ez? Ahogy a legeslegjobbaknál, itt is éppúgy egyszerre tudom is meg nem is.

Brad Mehldau – It Might As Well Be Spring (Introducing Brad Mehldau 1996)

Alice Coltrane – Spring Rounds (Eternity 1976)

Csak jelezném, hogy a darab Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozat című lenyűgöző balettzenéjének jazz zenekari átirata. Akinek tetszik, érdemes az eredeti darabot is meghallgatni, megnézni, mert mind zene-, mind tánctörténetileg jelentős. Na persze amellett, hogy eszelősen zseniális!

(az idézet a 12. perc környékétől)

Oregon – Sherd/Spring Is Really Coming (Music Of Another Present Area 1976)

Atyaég, ez meg mi! Nekem olyan, mintha valami ősrégi sámántánc lenne. Ahogy az ütős munka alig több a végestelen végig zakatoló a mérőnél és mégis bőségesen elég, hogy meghajtsa ezt a zsigerekből feltörő, elementáris muzsikát. Amit pedig Glenn Moore a bőgőn csinál, az messze túl van a realitáson, ahogy egyszerre használja ritmus, dallam és néhol akkordhangszerként. Ujjai vadul táncolnak a húrokon, játéka egyszerre erőteljes és fürge. Ezek után meg ne próbálja valaki azt terjeszteni, hogy a bőgő komótos jószág! A harmadik sarkalatos pont a tempó. Egyszerűen tökéletes, szerintem egyetlen hajszállal lassabban, vagy gyorsabban már nem is működne. De így ott ugrál, pörög-forog az ember körül és totál feltölt jótékony energiákkal. Igazi jó kis ébresztő!

Pat Metheny – The Longest Summer (Secret Story 1992)

Jan Garbarek – Part I. Winter-Summer (Twelve Moons 1993)

Vannak olyan zenék, ahol szinte képtelenség azzal foglalkozni, hogy miként van megalkotva. Garbarek nekem inkább egyfajta emócionális kaland. Zenéit hallgatva sokszor tűnődöm, hogy ismerek-e még valakit, aki ilyen fület és lelket tépő módon tud sírni a hangszerén. De mindig arra jutok, hogy senki nem képes úgy ábrázolni a magányt (mert azt hiszem végülis erről van szó), ahogy ő. Itt is az elején még akár együtt is mozog a kísérettel, ahogy az elkezd sűrűsödni valahogy képtelen tartani a lépést, elveszik a körülötte száguldó hangrengetegben. Fel-felzokog még, de erejéből végül már csak néhány fájdalmas sóhajra futja.

Keith Jarrett Trio – Autumn Leaves (Live in Tokyo 1996)

Steps Ahead – Autumn Rose (Holding Together 2005)

Ralph Towner – Winter Solstice (Solstice 1974)

Orexis – Wintersun (Reflection 1979)