Bill Evans – Peace Piece (Everybody Digs Bill Evans 1958)
John Coltrane – Naima (Giant Steps 1959)
Oregon – Yellow Bell (Out Of The Woods 1978)
Sok olyan zene van, amin nem érzékelhető az alkotó földrajzi származása. Az Oregon nekem egyértelműen a másik kategóriába tartozik. Annyira csodálatosan északi, kifinomult és civilizált. Az akusztikus hangszerek tónusa, leginkább az ebben a műfajban rendkívül ritka oboa, egészen kivételes összhatást hoz. A melodikai és formai tisztaság, és az a mindenen átsejlő komolyzenei iskolázottság gondolhatnánk, hogy inkább elidegenítő hatással lesz. És először valóban kicsit ridegnek érezhetjük, de belehelyezkedve a zenei folyamatba, felülve a kanyargó dallamok szánkójára, egyre inkább érezhető hogy ez valójában nem is távolságtartás, hanem inkább valamiféle szégyenlősség. S közben csordultig tele van érzelemmel, amit feloldódván Te is megkapsz, a káprázatos hangélménnyel együtt.
Zakir Hussain & Jan Garbarek – Making Music (Making Music 1987)
Pat Metheny & Charlie Haden – Spiritual (Beyond The Missouri Sky 1997)
Mozdzer, Danielson & Fresco – Asta (The Time 2005)
Anouar Brahem – Tunis At Dawn (Souvenance 2014)
Sivatag, pirkadat. Az éjszaka puha sötétjét lassan kiszorító derengés és az első fénysugarak lélegzetelállító megfogalmazása. A bőgő, zongora, oud és basszusklarinét hangszerelés forróra temperálja a hőmérsékletet már az első néhány pillanat során. Egészen egyszerű eszközökkel dolgoznak, de az orgonapont köré rendeződő kíséret, a kvint és a tritonus közötti ingamozgásra épülő harmóniák, vagy a leghétköznapibb moll hármashangzat felbontás is különös hajnalpírban izzik fel előadásukban. A mesés kelet minden titkos színe, fénye és árnyéka ott ragyog ebben az egy pillanatban. Mindegy mi történt előtte, mi lesz utána, ez itt, és most gyönyörű.
Jacob Collier – Hideaway (In My Room 2016)
Brad Mehldau Trio – And I Love Her (Blues & Ballads 2016)
4 hang, egy önmagába visszatérő dallam, egy gondolat, amitől képtelen vagy szabadulni. Ahogy elindul, olyan természetesen illeszkedik rá az Mehldau-féle köntös, mintha mindig is ezzel a lágy, bensőséges hangvétellel szólaltatták volna meg. Mint ahogy az ízeket életre kelti egy leheletnyi chilli, úgy gyújtja lángra a latinos ritmika a régi dallamot. Amit szintúgy tökéletesen eltalálnak az a hangzás, körülölelnek a bársonyosan puha hangok és olyan biztonságérzetet sugároznak, hogy teljes nyugalommal adod át magad a gondolatoknak. Együtt kavarogsz az improvizációkkal, a zongora egyre sűrűsödő és egyre nagyobb melodikai, és dinamikai tartományt bejáró játéka nyomán kinyílik, és feldúsul ez a belső világ. Mintha most már egyszerre sok minden lenne a fejedben. Ezen a spirálon emelkedsz egyre feljebb, mígnem egyszer csak, magad sem tudod hogyan, megint ott találod magad az örvény alján, kettesben az első dallammal vagy gondolattal. Mert akárha szabadulnál már tőle, mindennek ez az eredője, a kezdete és a vége, a végső mantra: …és szeretem…
Esbjörn Svensson Trio – Believe, Beleft, Below (Live in London 2018)
Most mondjam azt, hogy ez a fajta zene, amiért érdemes volt megszületni, és nem csak az előadónak? Svenssonék a letisztultságnak azokat a csúcsait támadják és veszik be erőlködés nélkül, ahol egyenesen szívből szívbe megy az üzenet. Ezúttal a bizalomról. Megdöbbentő hogy mire képes egy sima nagy dúr-hármas, becsukhatatlanul nyílik ki vele bizalom kapuja. A megrendítően egyszerű, már-már pop-balladisztikus dallamfordulatok önmagukban is tökéletesen leképezik, az egyébként létező szöveg jelentését. A hangszín pedig, amit hoznak hozzá, olyan fokon nélkülöz minden mesterkéltséget, mezteleníti le a lelket, hogy az már-már zavarba ejtő. Sok szeretettel minden elbizonytalanodottnak, mert igenis van remény!
Notes 