III Harmincnegyedik hét

Pat Metheny & Lyle Mays –  To the End of the World (We Live Here 1995)

Néha teszek kísérletet, hogy kedvenceimet elfogulatlan szívvel és világos aggyal hallgassam újra. Metheny esetében ez igazából még sose sikerült, mert hiába próbálom megőrizni a hidegvéremet, egy ponton túl mindig elragad és már nem tudok józan véleményt alkotni. Ez a kompozíció is épp ezt a hatást váltja ki, egészen a tizedik perc elejéig nem is érti az ember miért a cím, annyira csodálatosan gazdagodik építkezik. A klasszikus magassági kormány effektus is menetrendszerűen megérkezik. Aztán egyszer csak 9:04-nél mindent elsöpör a detonáció. De Mays (a komponista) nem sokáig hagy minket kétségek között. A régi világ helyén, és annak darabjaiból (basszus, ritmika) épít egy újat. És persze engem is újra a hatalmába kerít – most mondjam, hogy egy cseppet se bánom?

The Bad Plus  – Trace (Never Stop II 2018)

A Bad Plus hangja legmesszebb menőkig egyéni hang. Nem tudok senki mást, akinek a soundja ennyire fullra lenne töltve energiával. Milliónyi gumilövedék záporzik az ember körül, ellőször meglehetős rendezettséggel, aztán szólókban egyfajta tudatos összevisszaságban. Mert alapvetően egy pillanatra sincs olyan érzésünk, hogy kiengednék a kezükből az irányítást. Csak a hallgató nem tudja honnan pattannak a hanglabdák, mert bizony keményen meg vagyunk sorozva.  Az meg egyenesen káprázat, ahogy ez a három muzsikus (Orrin Evans – zongora, Reid Anderson – bőgő, David King – dob) egymásra van hangolódva. A másik, ami időről időre lenyűgöz zenéjükben, hogy tetőtől talpig akusztikus.

Oregon – Vision Of A Dancer (Out Of The Woods 1978)

Annyira közel áll a kortárs zenéhez, hogy nem is tudom mi választja el tőle. De ugyanúgy elmondhatnám ezt a jazz tekintetében. Meg gondoljunk bele, 1978-ban kb, mennyire volt korszakalkotóan új ez a hangzás. Egymástól földrajzi eredet szempontjából nagyo-nagyon távoli, mégis valami hihetlenül harmonikus, akusztikus organizmusban megszólaló, szokatlan hangszerek. És valami földöntúli fényű, gyönyörű melodikusság. Igen, az Oregon minden száma egy jelenés, egy kapu új, számunkra ismeretlen, tág horizontú zenei dimenziókba.

Rabih Abou Khalil  – Le Train Bleu (Song For Sad Woman 2007)

Chris Potter – Queens Of Brooklyn (Circuits 2019)

Brendan Perry – Archangel (Eye Of The Hunter 1999)

Joshua Redman Elastic Band  – Showtime (Momentum 2007)

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s