Attól függetlenül is, hogy a világ a Pat Metheny Group billentyűseként ismerkedett meg vele és tartja számon őt, meg hogy a formáció tagjaként 11 Grammy díj birtokosa, részemről beletartozik a hangszer legnagyobb mestereinek szűk elitjébe. De a kritikusok szerint stílusa, zenei világa, zeneszerzői és hangszerelési képességei döntő tényezők voltak a Pat Metheny Group sikerében is. Gyönyörű, tág horizontok, pazar hangszínek, varázslatos melódiák bontakoznak ki zenéjében és az a fajta derűs nyugalom, ami simogatja, gyógyítja a lelket…
Let Me Count The Ways (Solo 2000)
Lyle Mays – Something Left Unsaid (Fictionary 1993)
Pat Metheny & Lyle Mays – A Place in The World (Speaking of Now 2002)
Metheny zenéi kapcsán mindig az az érzés ugrik be először, amikor még nem tudtam, hogy hányan játszanak. Úgy képzeltem, hogy ezt a hangzást egy 8-10 emberből álló, nagyobb együttes állítja elő. Ma is kicsit meglepő számomra, hogy ezt a dúsgazdag textúrát mindössze 5 zenész hozza létre. Jó persze, mondhatjuk, nem akármilyen 5 muzsikus. És hogy ne csak Metheny zsenialitásáról áradozzunk mindig, irányítsuk figyelmünket kicsit Lyle Mays (zongora) felé. Szólójának első részében melodikus képességei csillannak meg, és ahogy forrósítja a hangulatot egyre sűrűbbé válik a harmóniai dominancia. Szinte kézen fogva vezeti a hallgatóját, biztos lehetsz benne, hogy ő tudja az utat a hangdzsungelben. Amikor pedig befejezvén visszatér a kíséret szerepkörbe, úgy simul bele ebbe varázslatos organizmusba, hogy egyszerre van jelen a teljes spektrumon
Street Dreams (Street Dreams 1988)
Ma már lehet, hogy csak az idősebbeknek dobban meg a szíve Lyle Mays neve hallatán. A soksok év, amíg a Pat Metheny Group billentyűseként hallhattuk, bizonyára mély nyomokat hagyott a rajongókban. Ezúttal viszont inkább második szólólemezéről választottam igyekezvén rámutatni, hogy frontemberként is vitán felül megállja a helyét. Gazdagon hangszerelt, afrikai ritmikai bázison úszó fantáziavilágában szinte észrevétlenül kalandozhatunk. A zenei felület tökéletesen karcmentes, finom groove-ja, csodás hangszíne mesébe illő utazásra invitál.
Bill Evans (Fictionary 1993)
Highland Aire (Lyle Mays 1985)
A zongora központú bevezető és a téma bemutatása után nagyon jól esik a markánsabbá váló ritmikusság, aztán újra az elgondolkodóbb meditatívabb szakasz. Összességében Metheny-n iskolázott, élményekben gazdag utazásban van részünk. Nem mondanám, hogy igazán nagy kompozíciós ívet járnánk be, inkább egy montázs lazán kapcsolódó darabkái tűnnek fel sorra. Bár, ha a címre gondolok, akkor mégiscsak átlengi az egészet valami hűs, frissítő felföldi szél. A végén, egyértelmű jelzésként meg is szólal egy skótduda. Tágas, levegős, őszinte, sallangmentes zene ez. Szeretem, ahogy Lyle Mays minden mesterkéltséget nélkülözve, egyszerűen csak muzsikál. S mivelhogy nem kényszerít semmire, annál szívesebben kalandozom vele.
Pat Metheny & Lyle Mays – Are You Going With Me (Offramp 1981)
Metheny és Mays opusánál tökéletesebb utazózenét, azt hiszen nem lehet kitalálni. A kissé repetitív, több dimenzióban is két hang körül ingázó kíséret folyamatos mozgása, és közben a szinti (Mays) szőnyegakkordjainak lassúsága és állandósága teremti meg az atmoszférát. Ennek az úszó/suhanó/repülő (választhatsz, melyik inkább) járműnek a hátára ülteti a szövevényes, brilliánsan kimunkált szóló szakaszokat először a szintetizátoron később a gitáron. Amikor pedig a gitár veszi át a szót, az addig lineárisnak tűnő haladás, egyszer csak vertikális irányt vesz, és felemelkedik. Maga a technikai megoldás persze mesterien egyszerű: egy hanggal feljebb folytatja, és ezt az építkezést viszi tovább. Mindig kicsit magasabb, mindig kicsit sűrűbb és bővebb. És ahogy egyre éteribb magasságokba emelkedik, úgy szabadít ki Téged is a hétköznapokból, és visz magával a harmónia birodalmába, ahol megpihenhetsz kicsit. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én bármikor szívesen megyek vele.
Notes 