III Harmincegyedik hét – Drumming

Art Blakey – A Night In Tunisia (Live in Concert 1958)

Ezen az ’59-es élő felvételen Gillespie zseniális kompozíciója a Jazz Messengers tolmácsolásában megmutatja, hogy nem csak a fúvósszekcióval lehet mit kezdeni benne. A három ütőhangszer játékos eleve olyan pazar ritmikai alapot szolgáltat, hogy dallamra majdhogynem nincs is szükség. Nem is viszik túlzásba a harmóniát se. Bezzeg az ütős szóló! Fergeteges, lenyűgöző, amit Blakey és két társa együtt és külön-külön művelnek. És amikor visszajön a téma, és azt hisszük már vége, akkor kapunk még egy kör dobszólót ajándékba.

Billy Cobham – Africa’s Sound (Drum ’n’ Voice 2001)

Egy dobos, aki egyaránt játszott a Bitches Brew-n és az Inner Mounting Flame-en. Egy dobos, aki forradalmasította a hangszer használatát. Egy dobos, aki letette a jazz-rock fúzió alapjait. De szintúgy kivette a részét a világzenei vagy a jazz-funk irányzatok megteremtésében. Ezúttal Afrika hangjaitvelegyíti jazz harmóniákkal, úszó hangzással és a kemény, rockos 2/4-es metrummal. Az eredmény kifejezetten kellemes akár háttérzenének is alkalmas, de ha jobban odafigyelünk nagyon is sok minden történik ezen a háttéren.

Zakir Hussain – Where Deserts Meet (Soundscapes 2005)

Manu Katché – Drum Solo (Live in Concert 2014)

A francia származású dobos hihetlenül sokoldalú, gyökerei mélyen a popzenébe nyúlnak, hiszen ismertté válása Peter Gabriel So című albumán nyújtott teljesítményének köszönhető. De éppúgy emlékezetes Sting-el vagy Jan Garbarekkel (pl. Visible World) való együttműködése, vagy szólólemezei. Ezúttal egy dobszólóját választottam. Nem igazán értek a dobos dologhoz, úgyhogy csak egy laikus fülével tudom elmondani, mi tetszik. Leginkább az jut eszembe, hogy bár nincs dallam, mégis nagyon tisztán játszik. A dobszerkó minden egyes darabjából külön-külön hallható kerek, energiától duzzadó hangot csalogat elő. A szerkezet és a tempó tökéletesen követhető és világos. Ami pedig számomra a legeslegfontosabb, játékában nyoma sincs az erőfeszítésnek és a csapkodásnak. Könnyed és bámulatosan virtuóz.

Brian Blade – He Died Fighting (Landmarks 2014)

A luisianai dobos egészen bizonyosan azok közé a muzsikusok közé tartozik, akikkel bárki megtiszteltetésnek veheti, ha együtt játszhat. És leginkább, mert annyira tudja a dolgát, vagy mert hihetetlen alázattal teszi. Az egyik amihez nagyon ért, az hangszín. Csodálatosan puhítja össze az ütöket először a bőgővel, aztán a szaxofonok lágy tónusával. És ezen a bársonyszőnyegen is tökéletesen fut a groove. Ez kérem színtiszta professzió és intelligencia, szívvel, lélekkel átitatva.

Trilok Gurtu – Watapa (The Trilok Gurtu Collection 1997)

Korábban, ha percussionistát kellett mondanom biztos, hogy elsőként ő jutott eszembe. Tablásként kezdte és ez bizony a legjobb iskola egy ütős számára. Az évszázadok gyakorlata tökélyre fejleszetette a hangszer lehetőségeit. A játékos egyaránt birtokában kell legyen a kifinomult hangzások előállításának, differenciált ütéstechnikák arzenáljának, atombiztos tempóérzéknek és a mindezeket megkoronázó improvizációs kreativitásnak. Gurtu tudja ezt és bátran házasítja össze a nyugati kultúra vívmányaival, mint a jazz. Bármikor, bárhol, bárkivel vagy szólóban, lemezen vagy élőben zseniális. Pontosan megmutatja miért is nevezik játéknak a zenélést.
 

Eric Harland & Lukács Miklós – Peacock Dance (Cimbalom Unlimited 2016)

Harland azt hiszem Brian Blade mellett a másik klasszikus jazzdobos, akit a szívem közepében őrzök. Az SF Jazz Collective all star csapat tagjaként ismertem meg. De a sors úgy hozta, hogy többször hallhattam élőben is. Mindannyiszor káprázatos teljesítményt nyújtott épp mint ezen a felvételen Lukács Miklós cimbalmossal. Véleményem szerint a kortárs jazz valahogy felszabadítja az hangszereket és Harlandék pontosan tudják hogyan éljenek ezzel az extra szabadsággal. Külön gyönyörű a kvázi Bartók idézet kettejük duettjének közepén.
 

Zakir Hussain – Tal-Posta (Essence Of Rhythm 1998)

PRD Mais – Portal (Rittenhouse 2017)

A brazil anyatejen nevelkedett srácok épp azt az ütőhangszereket és a szintetizátort progresszíven kezelő irányzatot képviselik, amit a magam részéről nagyon kedvelek. Itt is kicsit latin, kicsit jazzes, kicsit kortárs, kicsit repetitív és mindez üdítően kellemes, ötletes keveredésben. Azon pedig mindig elképedek, hogy a modern, computer technika és a hangszerek házasságából miféle hangzás-csodák tudnak megszületni. Nincs mese újra kell gondolnunk a hangszerlésről alkotott fogalmainkat.