III Huszonhetedik hét

Bill Evans – What Kind Of Fool I Am (The Solo Sessions 1989)

Hogyan lehet az, hogy valakinek ennyire csillog a zongora soundja. Bill Evans játékában ez az egyik dolog, amin mindig elképedek. Hangjai, mint megannyi tündöklő csillag, ragyognak az éjszakai égbolton. Dallamokká, vagy ha úgy tetszik csillagképekké formálódnak a muzsikus keze alatt, de úgy hogy közben tökéletesen megőrzik egyéniségüket. Különcök, akik kicsit össze is tartoznak. Evans mestere annak, hogyan kell megvalósítani ezt a csodás diverzitást. Hallgatója pedig káprázó szemmel és füllel bilincselődik a székhez és persze felteszi még egyszer a felvételt.

Return To Forever – Sorceress (Romantic Worrior 1975)

Keith Jarrett – Paradox (Always Let Me Go 2001)

Kicsit valóban rejtély, hogy mi tartja össze ezt a számot. Mindenfelé kósza dallamfoszlányok, mint szubatomi részecskék, eszelős tempóban cikáznak az éterben. Ezek azok a pillanatok, amikor kifejezetten megnyugtató Jarrett jellegzetes dudorászása: ő legalább pontosan tudja mit csinál (ha én nem is). Persze a többiek is állati magabiztosan tolják, és amikor Peacock egyedül marad DeJohnette-tel én végképp elveszítem a fonalat. De valahogy jó ott lebegni a muzsikusok teremtette szikrázó textúrában. Megvan: ez egy csillagszóró.

Herbie Hancock – You’ve Got It (New Standard 1996)

Bill Laurance – Smokers Castle (Flint 2008)

The Bad Plus – Don’t Dream It’s Over (It’s Hard 2016)

Hát igen a Bad Plus eljutott a trió-muzsikálásnak arra a Parnasszusára, ahol játékosok között már se szavakra, sőt még vizualitásra sincs szükség. Persze biztos hallják és látják egymást, de megkockáztatom, erre a professzionálison túli összhangra inkább valami tudat alatti belső közösség adhatja a talajt. Ahogy a zongora és a bőgő egyszerre járja a saját útját és reflektál egymásra. Ahogy a dob finoman sistergő hangfátylat von az egész alá-fölé-köré. És ahogy a hosszú-hosszú bevezető után végre összekapaszkodnak a témában. Álomszép!

Oscar Peterson Trio – Georgia (The Trio –Night Train 1962)