III Tizennyolcadik hét – B verzio

Miles Davis – Spanish Key (Bitches Brew 1969)

Többen állítják, hogy a Bitches Brew-nak nem igazán van köze a free jazzhez és ezzel egyet is kell értsek. A Spanish Key ennek ékes bizonyítéka. Olyan elszántan ragaszkodik a groove-hoz, annyira szilárdak az alapok ritmusszekció tolmácsolásában, hangnem és metrum teljes összhangban. Szóval ez azért távolról sem free. Másrészről viszont a “Miles’s elecric jungle” besorolással is abszolút szimpatizálok, mert bizony olyan kegyetelenül sűrű, hogy a sok fától az erdőt is alig-alig látni. Észvesztő Maupin basszusklarinét színe szembeállítva az elektromos billentyűs hangzásokkal. És akkor még a címből is jól érzékelhető spanyolos felhangról nem is beszéltünk, amikor Miles és McLauglin párbeszéde feszül a fáradhatatlanul pörgő, funky ritmusokra. Azt továbbra sem merném megkockáztatni, hogy értem, amiről itt szó van, de valahogy mindig megtalálja a módját, hogy magával rántson és addig töltsön, amíg már minden hajszálam az égnek áll.

Manu Katche – Bliss (Manu Katche 2012)

Steps Ahead – Bullet Train (Step By Step 1980)

Snarky Puppy – Oblongata (The Only Constant 2006)

SFJazz – Harlandia (Live in Mezzo 2010)

Miféle föld is Harlandia, azaz Eric Harland világa? Olyan hely, ahol a sok-sok zenész kreativitása és invenciója lassanként, fokozatosan bekapcsolódva, valami olyan fergeteges örömzenéléssé forr össze, amelynek a hallgató semigen tud ellenállni. Meg miért is akarna? Hiszen annyira jó együtt örülni a San Francisco-i jazz tanszék tanárainak all star csapatával. Az az időszak amikor Harland volt a dobosuk, számomra még nagyobb jelentőséggel bír. Érdemes figyelni a játékát, mennyire hajszálpontos, mennyire intelligens és legfőképpen mennyire támogató és ösztönző. Hogyan építi fel ezt a csodásan szabad és emberi világot az első apró hangfoszlányoktól a mámotrító körtáncot járó végkifejletig.

Spyro Gyra – Morning Dance (Anthology 1978-2014)

The Crusaders – Scratch (Live At The Lighthouse ’66 )

Crusaders 1966 és egy hamisítatlan gyönyörűen kivitelezett swing. Semmi fakszni, csak az engedmény nélküli hibátlan zenélés. Wayne Henderson kezdi a szólókört, amúgy is kedvelem a harsonát és a saját kompozíciójában úgy tűnik még az elvárhatónál is otthonosabban mozog a szerző. Aztán kiszáll a zongora meg a dob és következik a szaxi duettje a bőgővel. Érdemes figyelni, hogy húzzák egymást, mintha konkrétan együtt nevetgélnének. A zongora szóló alatt az én figyelmem inkább a dobra kalandozik, de mintha ez is szándékuk szerint való volna. Visszatérés, pam – pam – pampampam. Kész.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s