III Tizenhatodik hét – Lovely ’50s

A felvételek mindegyike valamilyen formában kötődik az 50-es évekhez. Egyeseknél egyértelmű, másoknál szabad találgatni!

Miles Davis – Love For Sale (1958)

Mennyire eredeti dolog Cole Porter standardjét 1958-ban lemezre játszani? Talán nem túlságosan, vagy talán ez a legkevésbé fontos ezzel a felvétellel kapcsolatban. Hiszen az előadók egytől egyig legendák. Kezdjük mindjárt Bill Evans-szel, aki a bevezető első hangjával egyből megteremti a vidámságtól kicsattanó, majdhogynem bájos atmoszférát, ami az egész számon végig gurul. Igen, gurul, mert az a gépezet, amit ezek hatan összeraknak bámulatos gördülékenységgel fut. Mindegy hogy ki szólózik Miles, Adderly (alt szaxi), Coltrane (tenor szaxi) vagy épp Evans, a Cobb (dob) és Chambers ( bőgő) féle motor a világon bárhova elviszi. A legkirályabb pedig az, hogy mi is felférünk.

Oscar Peterson – Body And Soul (Oscar Peterson 1951)

John Coltrane – Russian Lullaby (Soultrane 1958)

Ez meg az el se hiszem kategória. Kezdjük ott hogy aki bedől a címnek és az előjátéknak, és andalító álomra hajtaná a fejét, az bizony kb. a második percben kíméletlenül fel lesz rázva, bár mondjuk ami utána következik, azt eléggé kár is lenne átaludni. Ez bizony hardcore a javából. Coltrane és bandája észvesztő sebességgel zúz. Már-már elérik azt a tempót, ahol a hangzápor egyenletes felületté összeállva egy új dimenziót nyit meg, ahol nem érvényesek a fizikai törvények, nincs nehézkedés vagy súrlódás. A legjobb pedig a vége, amikor Trane néhány csodálatos pillanattal később ér földet, hogy bársonyos finomsággal tegye le a gépet. Most mondja valaki azt, hogy nem egy földönkívüli.

Jaco Pastorius – Satin Doll (Live in Italy )

Charles Mingus – Bird Calls (Mingus Ah Um)

Horace Silver – Doodlin’ (HC and the Jazz Messengers 1955)

MJQ – La Ronde Suite (Django 1957)

Hát igen, a felvétel cukisági foka már-már diabétesszel fenyeget. Rendkívül bájos az első tételben felelgető vibrafon és zongora (John Lewis) duettje. Tulajdonképpen ez a felelgetés marad a második tétel alapkoncepciója is, csak ott a bőgő vezeti a dallamot, amire a többiek reflektálnak. Percy Heath bőgőhangja egészen sajátos, szinte csengő, gyönyörűen illeszkedik az együttes kissé hűvös, ha úgy tetszik, cool hangzásába. A harmadik tétel Milt Jackson-é és a vibrafoné, szédült tempóban, de abszolút perfekt dallamvezetéssel száguldozik a walking bass felett. Az utolsó tétel, kb. visszatérés Kenny Clarke dobszólójával indul, aki egyébként állati finoman és intelligensen játszik egész végig. Aztán már csak a kissé bizarr záróakkord hiányzik.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s