III Tizenegyedik hét

John Coltrane – Angel Eyes (Like Sonny 1958)

Leszek Mozdzer –The Law and The Fist (Komeda 2011)

Kicsit bajban vagyok, amikor a cím elolvasása után hallgatom ezt a zenét. Varázslatosan tisztának, csilingelőnek és hamvasnak hallom. Sokkal inkább jut eszembe róla hűvös tavaszi reggelen, harmatos mezőn pergő-forgó lányalak. Komeda zenéje megindítóan őszinte, Mozdzer pedig csodálatos egyszerűséggel tolmácsolja. Aztán belelendül, kinyílik és számomra oly kedves, csodás díszítéseivel kápráztat el. Olyan ez a dallam, mint egy komoly elhatározás, egyszerre szégyenlős és bátor, mint amikor az első bizonytalan lépéseket tesszük meg az új úton, de már tudjuk, hogy jól döntöttünk.

Mike Stern – I Know You (These Times! 2004)

A Stern-Bona kooprodukciók hallgatása közben nagyon gyakran valamiféle selymes simogatás ötlik az eszembe. Tényleg olyan ez a muzsika, mint a legédesebb cirógatás. Hangszeresen és vokálisan is nagyon tudják ezt a lágyan ölelő hangszínt. Ennyi talán önmagában is elég volna egy andalító balladához, de természetesen ők tovább mennek. Ami az igazán ínyencek számára is izgalmassá teszi a fűszerezést, az a banjo. Bela Fleck játéka egyszerre ellentpontozza és harmonikusan megtámasztja az alaphangzást. Gyönyörű a mézzel folyó Stern-gitár és a kicsit keményebben gyöngyöző banjo kontrasztja. Nincs mese, ez mesésen szép!

Brad Mehldau – Hey You (Ten Years Solo Live 2015)

Az észvesztő magány és kilátástalanság fogalmazódik újra Mehldau Hey You parafrázisában. Az eredeti Pink Floyd dal is a széttörhetetlen Fal mögött rekedt ember segélykiáltása. Mehldau tolmácsolásában, illeszkedve az ő egyéniségéhez, az egész valahogy sokkal introvertáltabb és depresszívebb. Akkor is amikor dübörög a belső háború, tetőtől talpig felszántja a zongorát, vagy amikor visszatér a dallam, a Hey You lefelé kis szekundja mázsás súllyal nehezedik az ember mellkasára, mint valami fojtogató halálhimnusz. Döbbenetes, hogy ez az ember hogyan készít tűpontos lélekrajzot a hangszerével. És igen, ebből az egészből hiányzik a remény, a “together we stand”, csak a “devided we fall” visszhangzik közel s távol. Végtelenül szomorúan, végtelenül szépen.

Cory Henry – Wade in the Water (New Gospel 2017)

Dead Can Dance – Oman (Toward the Within 1994)

Victor Wooten – Cupid (Trypnotyx 2017)

Miről is szól Wooten zenéje? Sokszor tűnődtem már ezen és egészen addig míg meg nem hallottam ezt a számot, megmaradtam abban a hitben, hogy nem ostromol filozofikus magaslatokat. Itt sem bonyolítja agyon, gondolatait egyszerűen és nagyon-nagyon világosan adja közre. Van-e a szeretetnek kifejező eszköze, nyelve? Mi más is lehetne mint a zene, ami akár a világot is megmenti.
Hogy milyen is Wooten világmegmentő zenéje, az már egészen más kérdés. Mert bizony amellett, hogy tényleg csordultig tölti tiszta szeretettel, a szakmai kifinomultságnak és eleganciának azt a mértékét valósítja meg, ami messze túlmutat a sokszor kiérdemelt “Világbajnok basszer” címen. Ez kérem esszenciális gyönyörűség. Az a gyermeki játékosság, ahogy Franceschini elindítja a fuvolán végestelen végig kíséri az egész folyamatot, bármelyikükről legyen is szó, mindenki része ennek a teljességnek. Igen valahogy az egész olyan, mint egy gömb. Szeretetgömb, és Te ott vagy a közepén!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s