III Hetedik hét

Trilok Gurtu & Jan Garbarek – Once I Wished A Tree Upside Down (The Trilok Gurtu Collection 1997)

A felvétel az 1990-es Living Magic című közös albumon látott napvilágot. Akárhányszor hallgatom, mindannyiszor úgy ránt be ez a varázslatos miniatűr világ, mint egy van Eyck festmény. Jan Garbarek és Trilok Gurtu szemével bámulatos részletességgel tárul elénk ennek az alapvetően békés mikrokozmosznak az ezernyi apró mozgása. Annyira szívesen időzik az ember az efféle helyeken, ahol kedvére szöszmötölhet, vagy relaxálhat. Amúgy a JazzTimes magazin szerint a felvétel tökéletesen alkalmas arra is, hogy teszteljük vele a lejátszó eszközünket. Például hallható-e, hogy míg Garbarek a központban marad a percussion (Gurtu és Naná) hogyan köröznek a sztereo mikrofon körül a csörgőkkel? Vagy feltűnik-e, hogy a szintetizátor hangja néha szinte átrepül az ember feje felett? Hála az égnek, az enyémen elég jól megszólal!

Mathias Eick – Family (Ravensburg 2018)

Úgy hírlik Eick albuma kifejezetten életrajzi ihletésű, és bizony ebben a számban is szinte tapintható a családhoz a gyökerekhez fűződő erős emóció. Bennsőséges vallomás a honvágyról, az ember valahová-tartozni-akarás érzéséről, amit csak akkor tapasztalunk meg igazán, amikor kiszakadunk, a sokszor nehezen viselhető, otthoni környezetből. Eick csodálatosan fogalmaz, minden hangból egyenként és az egész felületből is süt a családon kalandozó gondolatok mélységes szeretete. A trombita és a hegedű párbeszéde, a zongora bánatos harmóniamenete, a dob és a basszus puha kísérete tökéletes egységben és együttműködésben. Annyira el tudom képzelni, hogy ezt küldi valaki a családjának valahonnan messziről. – Hiányoztok!

Mari Boine – Dolgesuorbmageziiguin (Goaskinviellja 1993)

Mari Boine egyike azoknak a norvég énekesnőknek, akiknek varázshangja egy szempillantás alatt hatalmába keríti a hallgatót. Olyannyira igaz ez, hogy tulajdonképpen másra nincs is szükség. Mint ahogy itt is a kíséret csupán egy szál hang. Az elsuttogott sámánének megbabonáz és a lélek legmélyébe is eltalál. Ez a dallam valódi diadala – minden tökéletesen egyszerű és egyértelmű, közben mégse tudod, mi történik Veled. Csodálatos, ahogy a hegedűszóló reflektál minderre, mintha a befogadóban felébredő rezonanciákat fogalmazná meg. Belső tűz, amely egy jéggé fagyott világban is képes felmelegíteni a lelket. Megköszönhetjük a vajákos asszonynak, hogy felszította.

Nor Dar & Shankar – Ampel’a (Ampel’a 2000)

Peter Erskine – Lida Rose (Second Opinion 2017)

Gwilym Simcock – Vain Song (Reverie at Schloss Elmau 2014)

Ó egek, ez mennyire gyönyörű! Ahogy az akkordokat körülfonja a bőgő és a zongora jobb kezének dallama, úgy simogatja fényesre a hallgató lelkét is ez a csodálatos bennsőséges zene. Mindkettőjükön érződnek a klasszikus előtanulmányok, de az is hogy maradéktalanul elsajátították a kortárs jazz formanyelvét. Sőt mi több egyfajta légies könnyedség is jellemzi őket, közös hangjuk lába se éri a földet, inkább lebeg az összes regiszterben amellett, hogy technikájuk és hangképzésük kristálytiszta marad. Igen, ez az a fajta zene, ami a jól megérdemelt pihenés kísérőjeként tökéletes lehet. Érdemes kipróbálni, működni fog!

Marquis Hill – Smile (The Way We Play 2016)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s