John Coltrane – Nature Boy (Both Directions At Once 2018)
Jó lenne tudni, hogy mennyire szándékos az a hajszálnyi intonációs eltérés a bőgő és a szaxi között. Ha az akkor egyszerűen zseniális, ahogy Nat King Cole standard-jét interpretálván a basszus (Jimmy Garrison) szinte már durcásan ismételgetett hangjára Trane kicsit fáradt tuninggal repül rá. Ettől az egész egykedvűsége ellenére, halálosan izgalmas lesz. Aztán mintha 1:08 körül, Garrison hangolna egyet és onnantól már hangban vannak. És igen, Coltrane szó szerint repül, mert persze megint azokat az utánozhatatlan lebegő futamokat hozza, amiket annyira szeretünk. Érdemes emellett azt is figyelgetni kicsit, hogy támasztja meg Elvin Jones a dobokkal, és hogyan sistereg fel az egész cinjei hangjától. Azt hiszem sokkal szegényebb lenne a világ, ha a “Lost Album” mégsem kerül elő.
Christian Scott – New Orleanian Love Song (Ruler Rebel 2017)
Hát ez megint a hihetetlen kategória. Hogyan áll össze egyetlen örvénylő felületté a percussion ezernyi apró ütése, hogyan hullámoztatja tovább és temperálja a zongora egészhangokra épülő patternje. És végül hogyan ülteti rá a trombita széles ívű dallamát erre az szédülten kavargó, sistergő elegyre. Ráadásul önmagát megduplázva, mintha a saját háborgó lelkének, vagy gondolatainak visszhangját hallgatná az ember. A vágytól megtébolyodott tudat gondolatfoszlányai ezek, mielőtt végképp elsüllyedne az őrület mocsarában.
Brian Blade & The Fellowship – Travelling Mercies (Body And Shadow 2017)
Blue Note All-Stars – Second Light (One Point Of View 2017)
Juj, ez perzselően izgalmas. Derrick Hodge, a basszusgitáros kompozíciója épp azt a tónust találja meg, amiben érthetővé válnak a kortárs jazzirányzatok. Az All-Stars kifejezés ellenére ez a muzsika harmatfriss és velejéig kísérletező jellegű. Na nem mintha az esetlegességnek, vagy a professzionális tudásnak bármiféle híján lenne. Ezek a zenészek egy pillanatnyi habozás nélkül találnak elsőre is a “százas körbe”. Vegyük például Kendrick Scott dobos kissé feszes feladatát, ami szinte teljesen ellene megy az összes folyamatnak, ami a számon végighalad anélkül, hogy egy pillanatig is idegennek éreznénk. De ugyanígy vagyok Glasper zongora-dolgával, ragyogó soundja földöntúli csengést kölcsönöz az egésznek és felejthetetlen bájjal reflektál a a gitár (Lionel Loueke) hangjára is. De ugyanúgy kontrasztál a trombita (Akinmusire) és a szaxofon (Strickland) füstösebb tónusával is. Szóval akárhonnan is közelítünk ez hibátlan.
Mathias Eick – Girlfriend (Ravensburg 2018)
Figyelemre méltó textúrát formál meg a norvég trombitás, öttagú csapatával. Számomra egyenesen elragadó, ahogy a percussion és a dob szinte megkülönböztethetetlenül puha egységgé forr össze, ami a basszussal és a zongorával kiegészítve tökéletesen kipárnázza és előkészíti a szólók helyét. A trombita és a hegedő először unisonóban, aztán külön-külön is eltérő hangszínül ellenére is otthonosan táncolnak ezen a talajon. Bár ha jobban meggondolom, a levegős atmoszféra azért lehet egyfajta közös nevező is a két réteg között. Bárhogyan is Mathias Eick zenéje tévedhetetlenül találja el a léleksimogató móduszt, amiből részemről biztosan kérek még.
Al Di Meola – Pomp (Opus 2018)
Notes 