Gondolkodtam, érdemes-e egyáltalán megírni ezt a beszámolót, annyira nem szeretek negatívkodni. De nem hagyhatom szó nélkül, ahogy ez szólt. Figyelgetem egy idő óta, hogy Európa egyik legcsodálatosabb hangversenyterme a Müpa Bartók Béla terme, számos csodálatos akusztikus koncert élményem helyszíne, hogyan veszíti el minden varázsát, amint egy kicsit rockosabb, elektromos hangszereket, erősítőket használó formáció beteszi a lábát.
Marcus Miller tegnap esti koncertjéről egész egyszerűen nem tudom megmondani, hogy milyen volt. Sejtelmem sincs mi okból van egy káprázatos felkészültségű muzsikus előadása úgy hangosítva, mint valami közepes rock-bandáé. Miller zenéjében általában, és a Laid Black album számaiban szintúgy, ezernyi árnyalat, különböző hangzás, sajátos zenei felület rejlik. Sőt sokan a leginkább jellegzetes basszus-soundja miatt kedvelik. Részemről az ultradögös, kemény technikás basszusgitár játék mellett, zenéjének jellemzően basszus-orientált, széles mély regisztert használó karaktere a fontos momentum. Na ebből kb. semmi sem hallatszott a koncerten. Azt még elviseltem volna, hogy a kelleténél jóval hangosabb volt, de az egyszerűen érthetetlen, hogy miért kell annyira túlvezérelni az egészet, hogy egyáltalán ne legyenek hallhatók a játékosok, és főleg a szupersztár basszer egyes hangjai. Elvétve voltak csak pillanatok, amikor ki lehetett venni, hogy pontosan milyen hangmagasságot játszik. De olyan pillanatok bizony szép számmal akadtak, amikor ebben a fura hangmasszában a dobot (Alex Bailey) se lehetett hallani. A nálam hozzáértőbbek azt mondják, hogy ez valójában a terem hibája, és hogy a legjobb hangmérnökök sem tudnak ezzel mit kezdeni. Azt bizonyosan gondolom, hogy Miller csak a legjobbakkal dolgozik, szóval lehet ebben valami igazság.
Azért hogy tartalmilag is mondassék néhány szó a koncertről, a várakozások szerint a tavaly napvilágot Laid Black album számai alkották a műsor gerincét. Sajnos a promócióban ígért, csodás Que Sera énekesek hiányában elmaradt, de a 7-t’s, az Untamed, a Sublimity, a TripTrap és a Preacher’s Kid is felhangzott. Ez utóbbiban a Take 6 hiányát a szinti hidalta át, és nagyon szép volt így is. Az albumról a Trip Trap a másik nagy kedvencem, ami annyira dögös, hogy kiszakítja a ház oldalát. Na ez pl. a koncertváltozatban is megvalósult.
A műsor másik részét régebbi kompozíciók tették ki. Mindannyiunk örömére és nagy meglepetésére a legendás Bitches Brew-t vette elő a Miles számok közül. Azokban a percekben valami megmozdult a színpadon, kicsit lejjebb csúszott a potméter és végre utat törhetett az invenció és a magas szintű hangszeres tudás. Ahogy kell, teljesen új arcát mutatták meg a régi nótáknak. Így volt ez, a szintén Miles albumon napvilágot látott Amandlával is, ahol végre előkerült Marcus basszusklarinétja és a billentyűs srác is megmutatta mennyire szépen játszik. A fúvósok is királyul tolták, és főleg a szaxis, Alex Han rendkívüli virtuozitásról tett tanúbizonyságot, na meg micsoda kedves önzetlenségről, amikor rögtön az első számban tönkrement Russel Gunn (trombita) mikrofonja és a sajátját rögvest felajánlotta. Na persze eljátszották a Tutu-t is, amit jópár verzióban hallottam már Millertől. A legemlékezetesebb a 2017-es Akvárium-beli, átregisztrált, basszusklatinétos változat volt, de most is meglepett minket egy felturbózott tempójú, sodró lendületű utolsó résszel. Ráadásként a Come Together-rel összemixelve, a számomra megunhatatlan Blast is sorra került.
Szóval jó kis műsort hoztak össze, jó kis csapattal. Egyszer Marcus azt nyilatkozta a zenészeiről, hogy egészen hihetetlen, hogy a beboptól a hip hop-ig bármit eljátszanak. Azt hogy a közönség tapsol és ujjong teljesen megértem, hiszen ha nem is mindig hallottam jól, de láttam és éreztem én is, hogy a csillagokat is lejátszották. De ha valaki azt akarja hallani, hogy milyen király Marcus Miller zenéje valójában, hát inkább hallgassa meg az albumot. Egy biztos, a Müpába ne ezért menjen.
Setlist:
Notes 