Chick Corea & The Spanish Heart Band Kongresszusi Központ 2019.07.01.

Fotó: Kleb Attila

Nem mintha az előző évek Corea koncert élményeit kisebbíteni akarnám, egytől egyig ragyogóak és emlékezetesek, de mégis számomra a tegnap este hozta el azt a biztos felismerést, miszerint azon túl, hogy egy világklasszis pianistával van dolgunk, ez az ember egy igazi, alkotó zseni. Lenyűgöző az a mód, ahogy a latin zene stíluselemeit, ritmikáját, dallamképzését egyfajta anyanyelvként használva megalkotja kompozícióit, amelyek már-már Bartókra vagy Strawinsky-ra emlékeztető precizitással és strukturáltsággal szólalnak meg. A régi számok áthangszerelve, átharmonizálva, új köntösben, zengő, mély színekben, a folyamatos belső mozgásokkal kipárnázva hangzottak fel. Természetesen az sem elhanyagolható járulékos jóság-szépség, hogy mindez a szakmai tökély olyan öröm, temperamentum és életerő kíséretében zúdult ránk, hogy talán nincs is emberfia, aki ki tudná vonni magát alóla. De nagyon nem is akart kimaradni senki, ahogy a teremben körülnéztem. Igen, tegnap megkaptuk, amiért odamentünk, közel kétórányi önfeledt latinos zeneünnepben volt részünk, mindennel, ami ennek velejárója.

Nagyon simán, természetesen bontakoztak a hangolásból a kezdetek, szinte észre sem vettük, ahogy felpörgött a tempó és szinte rögtön be is indult a buli. Már Corea bevezető gondolataiból megtudtuk, hogy az új album nagyközönség előtti bemutatóján/főpróbáján ülünk. „Jó kis főpróba” – jegyezte meg később az orkánszerű tapsot lecsendesítve, s mi megtisztelve éreztük magunkat.

Szóval volt minden, ami „szem-szájnak ingere”: Kápráztató hangszeres játék, tényleg talán senkit sem tudnék a muzsikusok közül, aki ne tudott volna a legteljesebb mértékben méltó partnere lenni a legendás Chick Coreának, illetve az est folyamán újra és újra felsejlő másik legendának, Paco de Luciának. Szólóban és karként is szárnyalt a fúvósok (Jorge Pardo szaxi, fuvola; Michael Rodrigez trombita; Steve Davis harsona) finoman ívelt, máshol erőteljesen hangsúlyozott játéka. A flamenco gitáros, Nino Josele is bemutatta mit tanult mesterétől, Paco de  Luciától. (bár azt végül nem tudtuk meg, hogy a tőle kapott gitáron-e?)

Corea ezúttal – persze a már megszokott virtuozitás mellett – leginkább azzal a hihetetlen riposztkészséggel, villámgyors gondolkodással nyűgözött le, amely a többiekkel való felelgetésben, szólóik támogatásában, inspirálásában nyilvánult meg. Sok esetben többet mond el egy muzsikusról, hogy miként kísér, mint az, ahogyan szólózik. Az egyetlen dolog, amely nekem kissé árnyékot vetett makulátlan játékára, az a zongora hangszín volt. Az elején a bőgőnek is  enyhén dobozhangot kevertek a technikusok, de az néhány perc után megjavult (bőgő – Carlitos del Puerto, aki mellesleg basszusgitáron is fantasztikus volt). Sajnos viszont az akusztikus zongora végig elég fura sound-ot kapott. Szerencsére ez kicsit sem tudta elhomályosítani az est pompázatos fényét.

Folytatván a koncerten kapott ajándékaink számbavételét, ne feledkezzünk meg az ütősök (Marcus Gilmore dob; Luisito Quintero és Nino de los Reyes percussion) gyönyörű, bársonyos ritmikai felületéről, amelyhez időről időre a többiek is csatlakoztak egy kis tapssal, ezzel-azzal. No igen, Reyes igazi hangszere nem is a dob volt, hanem a lába. Aki velünk volt tegnap este, annak pontosan megmutatta mennyire tánc a zene és mennyire zene a tánc. Elragadó szenvedélyű flamenco táncával azt hiszem örökre belopta magát a szívünkbe. Ahogy a többiek is!!!

Ezeket játszották:

…és a végén természetesen mindannyiunk örömére, az elmaradhatatlan Spain, amiben a mester vezényletével mi is énekelhettünk egy kicsit. Szűnni nem akaró taps,  búcsúpillantás a színpadra, dudorászva tánclépésben haza…

Köszönjük a szervezést GetCloser Concerts!! Ilyet még, sokat!