Hihetelen, de kétéves a Notes, és ez alkalomból egy kis nosztalgiázással ünnepelnénk! Következzenek az elmúl év legsikeresebb zenéi az olvasói javaslatok alapján.
KÖSZÖNÖM, HOGY VELEM TARTOTOK ÉS REMÉLEM A KÖVETKEZŐ ÉVBEN IS TALÁLTOK MAJD KEDVETEKRE VALÓT ITT!!!
Zawinul & McLaughlin – In a Silent Way (Live at Donaufestival 1992)
Kicsit elfogódva kezdek neki, hogy ennek a páratlan felvételnek a méltatására szavakat keressek. A két lenyűgöző géniusz közös hangjait hallgatva mindig az jut eszembe, hogy ők már életükben halhatatlanok. Ha a zenének van Parnasszusa, ők ott laknak a csúcsán, megidézve a harmadik zsenit, mesterüket, Milest.Regényeket lehetne arról írni, hogy milyen csodálatosan fonják körbe a melódiát és egymást; milyen döbbenetesen eltalálják a közös színt, és ezzel együtt mennyire plasztikusan érződik mindkettőjük egyénisége; játékukban mennyi mélység és mennyi egyszerűség bontakozik ki, amit halandó ésszel talán fel sem foghatunk. Lehetne, de jobban tesszük, ha hallgatjuk…milliószor
The Bad Plus – Mandy (It’s Hard 2016)
Ez meg az az eset, amikor nem azt kapod, amit vársz, aztán rájössz, hogy dehogyisnem. A Bad Plus-szal való megismerkedésem után azért általában valami többé-kevésbé brutálisra készülök. Ez a lírai, majdhogynem bájos kezdés ezért is okozott némi meglepetést. Jó, kicsit darabos, mint amikor az izomember szerelmet vall. Aztán belül észrevétlenül elkezdődik. Lassan, de megállíthatatlanul bombázza atomjaira a kezdeti idillt, mint valami őrület, ami elhatalmasodik az emberen. A zongora kétségbeesetten próbál ragaszkodni a témájához, de a bőgő és főleg a dob időről időre kibillentik a tempóból, meg a hangnemből is esetenként. Egyre többször kerekedik felül az artikulálatlanság, a káosz. Ballada a lá Bad Plus – zseniális!!
Richard Bona – Engingilaye (Munia The Tale 2003)
Hiába nem akarok nagy szavakat használni, de ez mégis valami rendkívüli. Bona olyan zenét csinál, ami legutolsó sejtjéig fullra tölti az embert anélkül, hogy akár egy pillanatra is fel kéne adnia ösztönös természetességét, és könnyedségét. Az Engingilaye pedig éppen az a nóta, amire szükségünk van ezekben a hideg, fény és energiahiányos napokban. Elhatároztam, hogy ezúttal nem erről a varázslatos hangról beszélek, hanem kicsit a kíséretre a basszusra koncentrálok. Ami rögtön feltűnik, hogy mennyire gondos odafigyeléssel van megkomponálva a ritmusszekció felülete. Szinte eggyé forr ütő, szinti és basszusgitár, csodálatos rugalmas gömbfelület, mint a gumilabda pattog, pörög az ember körül és végül eléri a célt. Nevezetesen, hogy kedves hallgatója felpezsdüljön és magával vihesse energiáit egész nap.
Trilok Gurtu – Vignola (Broken Rhythms 2004)
Már abba beleszédül az ember, ha megkísérli összeszedni hányféle dologból rakja össze Trilok Gurtu a kompozíciót. Ott van a tradícionális indiai ének, aztán szintén indiai ritmusvilág, de az ütőhangszerek már javarészt nyugatiak. A kifejezetten európai eredetű vonósnégyes mellett, pedig egészen egzotikus hatású a mongol tuvai torokének, amely egyszerre akár három regiszterben is képes megszólalni. Bírom a világzenét! Olyan ez, mintha egyszer csak a varázsvilágban találnád magadat. Hangszerek, hangszínek, dallamok, ritmusok elegyednek egy mágikus főzetben, amely ki tudja, talán az élet. vagy a jókedv elixírje. Az biztos, hogy ha megkóstolod, előcsalja a mosolyodat.
SFJazz Collective – Naima (Live in concert)
Én azt hittem, hogy ma már nem divat a cool, és akkor szembejön ez a felvétel, ami szinte iskolapéldája lehetne az irányzatnak. Már eleve Coltrane Naimája azok közé a standard-ek közé tartozik, amelyek a stílus védjegyei. Gyönyürű, hűvös dallam, egyszerre tág és sűrű harmóniái árasztják magukból azt a sajátos, melankolikus hangulatot, ami a cool-t jellemzi. Mindezeken túl, pedig itt van ez a brilliáns arrangement. Hajszálpontosan eltalált arányok, utánozhatatlan eleganciával kikevert hangzás. Bármelyik hangszer, vagy szerepkör felől közelítek, ugyanazt a hibátlanon túli megvalósítást hallom. A fúvós szekció egyetlen bársonyos hangpárnává összegyógyulva játszik dallamot és kíséretet egyaránt. Bob Hutcherson és maga a vibrafon olyan természetességgel illeszkedik be ebbe a folyamatba, mintha sosem is lehetne máshogy. A ritmusszekciót illetően inkább a leírhatatlan kategóriára voksolnék, amellett hogy Eric Harland (dob) teljesítményére külön is felhívnám a figyelmet. Meg arra is, hogy talán a jazz-értők, de a laikusok számára is varázslatos élmény betekintést nyerni abba, hogyan fűtik fel és készítik elő a szám derekán bekövetkező tetőpontot (4:28). Megkockáztatom, katarzis!!
Leon Thomas – Song For My Father (Spirits Known And Unknown 1969)
Nyilván egy igazi standard énekelhető is, bár ez esetben a szöveg csak később született meg. Sőt mi több ennek az interpretációnak sem a a szöveges eléneklés adja a savát-borsát. Sokkal inkább az a jódli szerű valami, amit Leon Thomas az impro-ban csinál a hangjával. Elképesztő, hogy ilyen tempójú ugrálás mellett is kristálytiszta dallamot énekel. Mindemellett nekem nagyon tetszik a percussion megvadult kavarása és a hihetetlenül egzotikus fuvola és okarina futamok is.
Amúgy ez a zene az elmúlt két év legolvasottabb posztjából való, ahol Horace Silver Song For My Fatherjének feldolgozásait hallgattuk.Íme:
https://notes7.blog/2019/03/01/2851/
Notes 