Remember Shakti – Sakhi (Live at Vienne 2004)
Ahogy a Shakti minden zenéje, úgy ez a szám is számomra valamiféle nagyon belső lényeget képes megragadni. Kezdetben vala a hang… Egek micsoda gyönyörű felület, micsoda fennséges éneklés (Sh. Mahadevan), az emberi hang és a világ szépségének dicsérete. Szinte tapintható a bevezető ősóceánjából kiemelkedő téma. A mandolin (U. Srinivas) és a gitár (J. McLaughlin) már-már transzcendens szólója, a nagyonis konkrétból kiindulva, mégis ugyanaddig az éteri megfogalmazásig eljutva, Zakir Hussain (tabla) és V. Selvaganesh (gatham) a végletekig kifinomult percussion munkája valahogy számunkra is érzékelhetővé varázsolja az univerzum végtelen gazdagságát. Ez az, ami a zenészeken, és főleg McLaughlin arckifejezésén időről időre felragyog. Hagyjuk, hogy bearanyozza a napunkat!
Chris Thile & Brad Mehldau – The Old Shade Tree (Live in NY 2015)
Bevallom nem bírtam ellenállni a kisértésnek, hogy ehéten is erről az albumról válasszak, bár most inkább egy élő felvételt gondoltam. Lenyűgöző számomra Mehldau és Thile duó érzelmi skálája, az ártatlanul, szinte gyermekien tiszta harmóniáktól a megélt és kifejtett emócionális detonációig ezernyi árnyalatot járnak végig. Közben ott lüktet az egész eredőjében a blues és valami hűvös éjszaki áramlat. Annyira más helyről érkeznek és mégis találnak valami zseniálisan közöset, egy vékony ösvényt amiről kiderül hogy egy egész világ.
Omar Sosa – Mi Conga (Ilé 2014)
Karneváli kavalkád, utcazenélés hangulata, lazaság és spontaneitás. Ez az amit Sosa zenéjétől biztosan mindig remélhetünk. És még valami – valahogy ez a muzsika be van oltva szomorúság ellen. Süt belőle az életöröm és lehet hogy mi hallgatók is jobban tesszük, ha nem szedjük ízekre (nem mintha nem totál profin lenne megcsinálva), hanem hagyjuk zsigereinkben beindulni a forró afro-kubai ritmusokat, együtt nevetünk, lazulunk ezekkel kivételes képességű muzsikusokkal.
Gipsy Kings – Solo Por Ti (Compas 1997)
A Gipsy Kings a flamenco stílusnak azt a formáját képviseli, amelyik lényegileg bármelyik pillanatban felvillanyozza az embert. Mindegy mikor teszed fel a felvételeiket, lehet hogy az is mindegy melyiket, várható hogy mosolyra fakadsz mielőtt véget érne. Nem tudom a sok gitár és az ütősök sűrű felülete, összetéveszthetetlen hangzása, vagy az örömtől és a lendülettől majd kicsattanó éneklés húzza jobban. De az biztos, hogy az egyik legenergikusabb és legvidámabb muzsika, amit valaha is hallottam. Igazi gyógyszer bánat ellen, sok szeretettel!
Snarky Puppy – 34 Klezma (Bring Us the Bright 2008)
Mondhatom életemben nem sok klezmert volt alkalmam hallgatni, pedig alapjában véve kellemesen szórakoztató stílus. Ahogy a Snarky Puppy hozzányúl az pedig végtelenül izgalmas. Csak a hangzást tolja át állati finoman egy másik kategóriába, a többi alkotó – ritmus, dallam – szinte érintetlen marad. Ettől az enyhe elektronikus felhangtól szerintem megbolondul az egész. Kicsit nehezen hisz az ember a fülének, pláne amikor a pengetett vonósokkal (csak egy hegedű meg egy brácsa) egyedül marad a zongora. Szóval minden porcikáját értik a klezmernek, és még arra is képesek, hogy a saját képükre formázzák. Pont így kell ezt!
Anouar Brahem – Bahia (Blue Maqams 2017)
Az arab világ puha színei, sajátos dallamalkotása, a sivatag lágyan hullámzó homokját eszünkbe juttató ritmusai jelennek meg Brahem csodálatos kompozíciójában. Nem csoda, hogy bár a szám 1990-ben íródott, helyet kapott a 60. születésnapi albumon is. És méghozzá micsoda társakkal megszólaltatva: Dave Holland bőgőzik, John DeJohnette dobol, a zongorista Django Bates (ebben a számban épp nem játszik). Meseszép, ahogy először az oud adja a basszus osztinátót a bőgő szólójához, aztán cserélnek. Közben egy pillanatnyi unisonoban megfogják egymás kezét, mintha átadnák a stafétabotot. Amellett, hogy ez egy igazán dallamközpontú világ, minden szárnyaláson túl, érzek egyfajta zárkózottságot, fura melankóliát benne. Igen, álomszép és szomorú.
Jan Garbarek – Margjit og Targjei Risvollo (Rosensfole 1991)
És itt van a messzi észak középkori balladája. Nincs zokogás, csak a teljes lelket átjáró mélységes fájdalom. A percussion kíméletlen kattogása, és a versszakok között is néha felsejlő, lüktető pulzálása, a szinti sehova sem oldódó, végtelen akkordjai, reménytelen világot zárnak a hallgató köré. De ez a kilátástalanság mégem tudja átvenni a hatalmat, mert a szaxofon (Jan Garbarek) és főleg Agnes Buen Garnas ismeri a varázsigét, amely felemel, átmos és megszabadít. Mágikus hangja olyan dimenziót ad a zenének és a szövegnek, amely a gyönyörűség birodalmába repít. Kimondhatatlan titok, de attól még érzed, hogy létezik. Végtelen és katartikus
Notes 