Pat Metheny – A Night Away (Quartet 2007)
Metheny és Meldau második közös albumának nyitánya az a fajta zene, aminek lendülete, gyönyörűségesen finom eleganciája azonnal éteri magasságokba emeli a hallgatóját. Ezek ketten, és ne feledkezzünk meg kíséretükben a nagyszerű Larry Grenadier-ről (bőgő) és Jeff Ballard-ról (dob) sem, szóval ezek négyen képesek szárnyakat adni a képzeletünknek, és pillanatok alatt a “most minden tökéletes” állapotába juttatni minket. Imádom a basszusát, és az egészen különleges, szinte csengő hangszínen játszó ütőket, a zongora központi hangját, amihez oly kedvesen ragaszkodik,- hogy akkor is halljuk még, amikor a szám már rég nem is szól. És persze minderre a gitár simogatóan lágy dallamai teszik fel a koronát. Nem tudom, létezik-e olyan pillanat, amikor ez nem okoz örömet?
Saagara – Spring Fever (Saagara 2 2017)
Snarky Puppy – Revisited (The Only Constant 2006)
Teljességgel lenyűgöző, amit ezek a muzsikusok csinálnak. Egy szál akusztikus gitárból kibontakozó monumentális fokozás, ahogy sorban csatlakoznak a hangszerek és dúsul a horizontig a felület. Végtelen gazdagság, végtelen invenció és még valami igazán meglepő. Mert persze megint ott a jellegzetes Puppy-érzés, hogy ilyet már hallottál, vagy talán mégsem. Véleményem szerint két zseniális pillanatot tartogat ez a szám is: Az első kb. a 4. percnél, amikor az egészet új szintre emelvén, berobban az elektromos gitár szólója. A másik pedig, Amikor ezt a sistergő, izzó kavalkádot a 6. perc környékét hirtelen kihűti a zongora egészhangú skáláival, ami valahogy az egész szám alatt ott bújkált a háttérben. Bámulatos!
Miles Davis – Fantasy (Doo Bop 1991)
Chick Corea – Yellow Nimbus Part 2 (My Spanish Heart 2008)
Sokat tűnődtem már, hogy mi ejti rabul az embereket a spanyolos karakterben. Az túlságosan egyszerű megközelítés lenne, a temperamentum vonz mágnesként. Bár azt nem lehet eltagadni, hogy nagyon jól esik olyan zenét hallgatni, ami tele van élettel és számos esetben – például ebben a számban is – akár a belőlünk történetesen hiányzó energiákat is képes pótolni. Érdekes az is, hogy a karakterhez nem feltétlenül kell heves érzelmeknek társulnia. Corea spanyolos zenekarát is inkább mondanám elképesztően virtuóznak, mint szenvedélyesnek, de a hangulat mégis tökéletesen működik. Hogy a szédületes hangszerelésen és hajszálpontos ritmikán túl, vajon mitől is – nos, erre vélhetőleg mindekinek megvan a saját elmélete.
Kenny Garrett – Sketches Of MD (Sketches Of MD 2008)
Lars Danielson – I Tima(Libretto II – 2014)
Notes 