Töredelmesen be kell valljam, hogy maradt némi hiányérzetem. Annak ellenére is, hogy Al Di Meola kétségkívül a világ egyik legjobb gitárosa, és annak ellenére is, hogy elejétől a végéig hibátlan, vérprofi produkciót tettek le az asztalra.
Az egészből nekem kicsit hiányzott a koherencia. Általában nincs bajom azzal, ha szerkezetek mozaikszerűek, de itt valahogy szét is hullottak. Nem tudom – akárha valaki ekkora sztár is – belefér-e, hogy egy-egy frázis kikerekítése helyett, olykor az erősítő állítgatásával foglalkozzon. Engem bizony többször kizökkentett, amikor már épp rátaláltam valami kapcsolódási pontra. De alapvetően hiányzott az fajta beavatottság érzés is, amely a hallgatót, ha a pontos megértéshez nem is, de a ráhangolódáshoz segíti. Kicsit úgy éreztem, – persze csak magamat hibáztathatom azért – hogy nem találom a kapukat, de valahogy ők se nagyon forszírozzák, hogy érkezzek meg. Azt sem igazán tudtam eldönteni, hogy ők mennyire élvezik, néha mintha kicsit egykedvűek lettek volna. Mondjuk két nap alatt 3 koncerttel (meg egy egész éves turnéval) a hátuk mögött, lehet, hogy ez nem is annyira meglepő. Érdekes volt látni Meola kicsit fura pillantását, amikor a Mediterranean Sundence-be kezdett bele ráadásként, és ezt a közönség hangos ovációval fogadta. A vastapsra való reakciójuk, már nem lepett meg annyira. Mivel a világnak a nagyobbik részén nem szokás, az előadók nem igazán tudják, mit kezdjenek vele. Azt meg pláne nem értik, hogy nálunk ez a legnagyobb elismerések egyike.
Szóval mivel vélhetőleg egyedül maradok a kritikai megjegyzéseimmel, ideje elismernem, hogy nagyérdemű nagyonis díjazta a produkciót, és tüstént hozzá is kell fogjak az erények domborításához. Hiszen azok is voltak bőséggel. Nagyon tetszett például a hangzás, persze más volt, mint a stúdióalbum, de a gitár-zongora-accordion trióhoz társuló vonósnégyes esetenként már-már nagyzenekarhoz illő teltséggel szólalt meg. Al Di Meola pedig legtöbbször inkább a szólistaság helyett, a karmester-komponista szerepet részesítette előnyben. Na persze azért megajándékozott bennünket jónéhány fergeteges futammal és csodaszép, áttört arpeggio-val.
A műsor a felhangzó Opus kompozíciókon túl öt-hat másik albumról is válogatott, így a cím (Opus & More) inkább a “more”-ra tette a hangsúlyt. Részemről az Ava’s Lullaby (Opus 2018) és a Café 1930 című Piazzola darab átszellemült előadása vitte el a pálmát. De volt számos Beatles-feldolgozás, és a szintén Piazzola kompozíció, Double Concerto és Paco de Lucia Besame Mucho-ja által a flamenco-tango stílus is képviseltette magát. A közreműködő zenészeket illetően, amellett hogy minden a helyén volt, számomra leginkább Fausto Beccalossi (accordion) tudta azt a művészi intenzitást és kifejező erőt, amelyet vártam, markáns énekhangjáról nem is beszélve. A zongorista, Kemuel Roig sokszor még szólói alkalmával sem tudott igazán kitörni a rendkívül pontos és karakteres, de mégiscsak kísérő funkcióból, mígnem eljött a ráadás, és megtapasztaltuk milyen, amikor szabadjára engedi az ujjaiban “táncoló napsugarakat”. Külön elismerés illeti a Sturcz Quartett-et, gyönyörűen beleilleszkedtek a stílusba, a hangzásba, esetenként kifejezetten virtuóz játékuk méltó partnere volt a világklasszis előadónak.
Mindent összevéve az egész nagyon dögösen szólt. Az ütőhangszerek hiányában is halálpontos ritmikával, elképesztően erőteljes dallamvezetéssel játszó Di Meola pedig az első perctől az utolsóig izgalomban tudta tartani a publikumot. Szépséges rubatói bármikor képesek beindulni, és hangszere minden porcikáját megmozgatva, szenvedélyes csúcsokra pörgetni a tempót.
Belátom, ez esetben kicsit ambivalensre sikeredett az írás, de árnyék nélkül a napfényt se tudnánk igazán értékelni. Nem teljesen azt kaptam, amit vártam, de igazán szép és szerethető élmény volt!
Köszönjük a GetCloser Concerts-nek a fotókat és a szervezést!
Notes 