Charles Lloyd – La Llorona (I Long To See You 2017)
Van valami fura komótosság abban, ahogy ez a dal kezdődik. Kifejezetten lassan indulnak a dolgok. A gitár teljesen rubato játszik, mintha épp keresgélné a megfelelő akkordokat. Csak akkor jössz rá, hogy ez már maga a dal, amikor a szinti is beszáll. De tempója csak még később, közvetlenül a dob megérkezése előtt lesz. Igen és szerintem ez a tempó, ami kifejezetten figyelemre méltó. Árnyalatnyit nehézkes, mintha a keringőző táncosok kicsit húznák a lábukat. Afféle börtön-watzer, hiába történik meg a szép fokozás, szólózik gyönyörűségesen a szaxofon, kinyílni, igazán szabaddá válni nem tud. Ott a lábán a tempó béklyója, s így nincs más, mint a lassú beletörődés. Nekem ez azt hiszem, leginkább a reménytelenségről szól, nagyon-nagyon szépen.
Joshua Redman – Unanimity (Still Dreaming 2018)
Nehéz feledat zenét választani az aktuáls hangulathoz, sőt tekintve hogy milyen könnyen modulálja kedvünket a hallgatnivaló, szinte lehetelen megjósolni mi fog történni. Mindazonáltal annak aki egy kellemes zúgra vágyik, ahol megpihenhet, talán nem ezt a számot javasolnám. De ha a zene hallgatás célja épp az élénkítés, bátran indítsa el ezt a kissé izgága Redman opuszt. Már a téma is úgy tűnik mintha nem igazán tudnának parancsolni az ujjaiknak (persze közben tökéletesen tudják, hogy mit csinálnak). Fürge szaggatott fúvós futamok cikáznak ide-oda, a kíséret meg szinte teljesen külön utakon járna, képtelen kordában tartani a szólókat. Helyette inkább mintha a ritmus szekció is elirigyelné a szólistaságot kiszabadul, és játszik kedve szerint. Igen talán tényleg a kedv a kulcsszó, mert ez bizony nagyon vidám és szórakoztató. Unalom ellen kiváló orvosság!!
Banda Magda – Trata (Yerakina 2014)
Christian McBride – Full House (Bringin’ It 2016)
John Coltrane – One Up, One Down ( The Lost Album 2018)
Christian Scott aTunde Adjuah – Completely (Diaspora 2017)
Lehet, hogy ezúttal is napjaink valamelyik konkrét problémájára reflektál Christian Scott zenéje, lehet hogy nem. Annyi bizonyos, hogy valamiféle mélyen individuális megközelítés jellemzi. Az a fajta befelé fordulás, amely már-már céltalanságba torkollik, inkább szemlélődés, afféle “feeling”, mintsem cselekvő állásfoglalás. A körkörösen úszó basszus, a szinti és a dob által teremtett fülledt atmoszférába tökéletes szervességgél ágyazódik bele a fuvola (Elena Pinderhughes) és a trombita csúszó, lebegő játéka. Utazás sehonnan sehová, de hangulatnak gyönyörű.
Wolfgang Muthspiel Quintet – Where the River Goes (
Where the River Goes 2018)
Notes 