John McLaughlin

Vannak nehéz dolgok. A teljesség igényével írni John McLauhlin munkásságáról, azt hiszem, inkább lehetetlen. Tehát újra csak a magam meglehetősen szubjektív és torz módján tudok közelíteni egy igazi muzsikus géniuszhoz, és reménykeni abban, hogy az olvasó élményeivel mégiscsak találunk valami közös nevezőt, vagy új perspektívát. Végülis, tekintve hogy se szeri, se száma a stílusoknak, amelyben McLaughlin otthonosan mozog, ez utóbbi talán nem is annyira kivitelezhetetlen.

Első találkozásom vele a Friday Night in San Francisco, Paco de Lucia-val és Al di Meola-val közös albumuk volt. A három géppuska-kezű gitárvirtuóz, na meg a forró flamenco ritmusok teljességgel  elbűvöltek már középiskolás koromban. Tetőtől talpig megmerítkezve a mediterrán napsugarak tengerében hallgattam újra és újra. Az a fajta zene ez, ami jottányit sem veszít erejéből, sőt egyre intezívebb lesz az idők során és vonzza  ma is a rajongók százezreit.


Emlékszem olyan időkre is, amikor komoly dilemma dúlt bennem, hogy Mahavishnu Orchestra vagy Weather Report, persze dönteni nem tudtam, de talán ez így is van rendjén. Alapvetően mindkét meghatározó jazzrock formációt megérintette Miles inspirációja. Olyannyira, hogy McLaughlin és Zawinul is játszottak a stílusteremtő Bitches Brew-n. A fúziós zene alapjainak lerakása történik meg itt, hogy aztán külön úton folytatva, sőt progresszív invenvióval továbbgondolva, szülessen meg a saját fúziós koncepció.

Sőt Billy Cobham, a Mahavishnu dobosa is velük volt, szóval elég egyértelmű, hogy honnan jött az ihlet. Az együttes stílusán markánsan érezhető a McLaughlint ebben az időben érő másik markáns hatás is, mégpedig a buddhizmussal és az indiai kultúrával való találkozás. Egészen egyedülálló az a blues-os, érdes és egyben meditatív atmoszféra, ami jellemzi mindkét felállását. Külön érdekesség és igazán emblematikussá varázsolja a hangzást a – jazzben talán kicsit szokatlanabb – hegedű jelenléte.

 

Az igazat megvallva a mester munkásságának sok-sok káprázatos teljesítménye mellett, azért van egy, amely számomra a legbecsesebb. Ez pedig a Shakti formációval létrehozott világzenei csoda. Befogadván, megértvén és elsajátítván az indiai zene formanyelvét, megtalálva, vagy méginkább megépítve a hidat Kelet és Nyugat között, a zenélésnek olyan Parnasszusára jut el, amire csak a legeslegnagyobbak képesek.

Közelítőleg 50! éves szóló karrierje során, első albumától a Extrapolation-tól, a legutóbbiakig (Black Light, Live at Ronnie Scott’s) megannyi stílust megkóstolva, közülük számosat integrálva járja a saját útját. Hangszerei, főként  az elektromos Gibsonok, és PRS-ek és a gyönyörű akusztikus gitárok oly módon szólalnak meg a keze alatt, hogy az maga a színtiszta varázslat. Legutóbb egy Grammy-t hozott a mutatvány, a “Legjobb improvizált jazz szóló” kategóriában.

De a brilliáns technika mellett, van a játékában valami különös tartózkodás is. 2017-es Müpa-beli koncertjén vált világossá számomra, hogy ő pontosan az a muzsikus, aki hagyja a hallgatóját a saját tempójában közelíteni zenéjéhez. Egy pillanatig sem kényszerít, csak kedvesen megkínál vele. Hát én bizony kérek belőle!

2019. április 20. MOMSport – a CetCloser Concerts jóvoltából

Aki kiváncsi a fejleményekre, tartson velem az élménybeszámolóra is!

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s