Foto: Kleb Attila
Mit is tehet olyankor az ember, amikor bármennyire is szeretné elkerülni a nagy szavakat, arra amit hallott, csakis szuperlatívuszok illenek? Olvasója megértését kérvén, próbálja összeszedni magát az élmény kiváltotta extázisból és megtalálni a megfelelő kifejezéseket. Mert bizony, amit tegnap este Kenny Garrett quintetje művelt, arra a csodálatos, meglehetősen satnya jelzőcske volna. Nagy-nagy köszönet a GetCloser Concertsnek, amiért elhozták őket nekünk!
Számomra Garrett zenéje legelső sorban az erőről és az intenzitásról szól. Valahogy úgy voltam vele tegnap is, hogy kicsit megfejthetetlen, ahogy rárobbannak a közönségre és a hatás mégsem brutális szétesés, hanem a totális flow. Mintha csak azt mondanák – Nincs kecmec, Te most csak azért is jól leszel!
A magam részéről már az első hangnál elájultam, ugyanis a Song a Song Of Songs-szal kezdtek. A koncerten amúgy jobbára a Do Your Dance! dalai hangzottak fel, persze sok-sok király szólóval, megannyi mosolyra fakasztó jazztörténeti utalással. Az album vitathatatlanul kiváló koncert-alapanyag, könnyen befogadható melódiái és főleg vad törzsi táncot járó ritmusai meg is adták a buli alaphangját. De egek, micsoda hangokat játszottak még ezek az emberek?
Azt figyelgettem, hogy aki anyanyelvi szinten beszéli a jazz nyelvét, milyen döbbenetesen természetes folyékonysággal lavírozik a különböző témák és motívumok között, és milyen határtalan szabadságot kölcsönöz ez a zenéjének. Kenny Garrett épp ezt a fajta szabadságot birtokolja és nem kifejezetten csak azért, mert hangszerén, hanem mert előadóként sincsenek korlátai. Amikor pedig egyedül maradt, napnál világosabbá vált, hogy úgy is képes lenne elvinni az egész show-t. Zenekarvezetői, hovatovább „karvezetői”, vagy rapperi kvalitásairól nem is beszélve.
A zenésztársakkal minden olajozott gépezetként működött. Nyilván lehet beszélgetni arról, hogy kinek, mennyire jön be pl. a zongorista, Vernell Brown kissé érdes, majdhogynem darabos stílusa, de az szerintem vitán felüli, hogy a produkció totál egyben volt. Biztos voltak közöttünk Rudy Bird rajongók, akik állítanák, hogy az ő lenyűgözően sokszínű percussion és énekes munkája tette fel a koronát az estére. De valószínűleg olyanok is lehettek ott, akiknek inkább Corcoran Holt erőteljes, szinte basszusgitárszerű bőgőzése nyerte el a tetszését amellett, hogy mindketten milyen laza fazonok. Részemről a dobos legényke, Samuel Laviso jelentette az igazi meglepetést, már csak azért is, mert őt még nem hallottam. Ez a zseniális srác úgy zúzta végig a közel két órát, és volt az egész dolog turbómotorja, hogy egyetlen pillanatra nem éreztük, hogy sok lenne. Amúgy ezen a ponton hadd tegyek említést a mintaszerű hangosítási munkáról is, mert bizony pazarul szólt.
Visszatérve zenészeinkre, ízlés kérdése ki mit bír jobban, de az biztos, hogy az ötösfogat minden lábában, és főleg kezében, benne van a boogie. Játékuk nyomán olyan széles sávon érkezett felénk a tömör gyönyör, hogy észre sem vettük, máris totál körülvett. És onnantól nem is volt más dolgunk csak belemerülni, hagyni, hogy átvegye a hatalmat test és lélek felett. Az egészben a legjobb pedig az, hogy körülöttünk mindenkivel pontosan ugyanez történt. Nyilván a titkuknak van azért feltárható része is. Nem sok zenészt láttam még, aki ennyire értette volna, hogy mit jelent a közönség számára bevonódni a zenélésbe, és olyat meg pláne nem, aki ezt ilyen jól is viselte. Teljes nyugalommal érezhettük magunkat partnernek, na nem mintha ne lett volna nyilvánvaló, hogy közben a színpadon világszínvonalú muzsikálás folyik.
Mire a végén belekezdtek a Happy People-be a hangulat forráspontig hevült, sokakkal együtt próbáltunk ülve táncolni, és úgy voltunk, mint a kisgyerek, aki önfeledten kacagva követeli a játékot – Még egyszer! Még egyszer!! Még egyszer!!!
És Ők jöttek újra és újra! Meg jönnek is! Reméljük még sokszor!
(2019. március 14.)
Notes 