II Harmincnyolcadik hét

Keith Jarrett – Take Me Back (Hamburg ’72 2014)

Na jó, ez már több a soknál! Hogyan kezdődik ez? 8 perces számból közel két és fél perc bevezető. Mire valójában elkezdődik a szám, úgy fel vagyunk csigázva, hogy nem csoda, ha abban a pillanatban robban az örömbomba. Mesteri, ahogy ezzel a számtalanszor elismételt egyszerű kromatikus skálával bepörgetik a hangulatot. A másik döbbenetes ügy, Jarrett és Haden közös tónusa. Nyilván a bőgő és a zongora más-más hangszínen szól, de nekik mégis van egyfajta közös nevezőjük. Talán az az intenzitás, ahogy képzik a hangot, mindkettőjüké rendkívül dinamikus és gömbölyű. Mindezeken túl pedig, midőn kitomboltuk magunkat, van egy pont amikor egyszer csak mindenki eltűnik a zongora mellől. Csodás nyugodt pillanatok, az elmúlt percek visszhangja lecsillapodik lassanként és talán valami új is el kezdődik. (de ha nem voltunk ott a koncerten, ez már örökre titok marad)

Billy Childs – Rebirth (Rebirth 2017)

Számomra Childs merőben új felfedezés, a Grammy díj körüli bogarászás sodorta közelebb. És persze sejtem, hogy ezzel nem kéne eldicsekednem, de jobb később, mint soha. Ezúttal a tavalyi album címadó számát választottam, nem azt aminek szólójáért az aktuális Grammyt hazavihette, de azért ebben is van jó kis zongorázás. Az énekes Claudia Acuña-val közösen komponált szám sok tekintetben, de leginkább strukturális és hangszínbeli gazdagságában, na meg dallamképzésében sokszor Methenyt juttatja eszembe. Természetesen külön fel kell hívjam a figyelmet, nagy kedvencem, Eric Harland eszméletlen pontos, és fantasztikusan ötletes munkájára a doboknál. Főképpen pedig arra az egész számból áradó pozitív energiára, aminek jótékony sugárzása bearanyozza az egész napot. Reggeli mellé melegen ajánlott!

Brad Mehldau – I Concentrate on You (Blues and Ballads 2016)

Ó, jaj nekem! Lehet, hogy valaki képes ennek ellenállni, de én sajnos (vagy szerencsére) ilyesmi hallatán totálisan péppé olvadok. Az első tétova pillanattól a legutolsóig olyan hőfokon tartják az előadók, ami szép lassan felperzseli az ember érzékeit. És megint a klasszikus forgatókönyv, hogy valójában nem is csinálnak semmi különöset. Nem trükköznek, nem erőlködnek, a rumba ritmusok ölelésében lágyan ringatózunk velük. Nem tudom Cole Porter standard-je kapott-e már ennyire finoman árnyalt előadást, de az a hangszín és atmoszféra, amit Mehldauék eltalálnak egészen rendkívüli. Már a zongora előjátékba szerelmes vagyok, aztán ahogy belép a bőgő és főleg a dob, meggyőződésemmé válik, hogy annál sokkal jobb dolgot nem tehetnék, minthogy ezt most meghallgatom. Csatlakozzatok!

Pat Metheny – Unity Village (Trio Live 2000)

Joshua Redman –Trinkle, Tinkle (Trios Live 2014)

The Bad Plus – Mandy (It’s Hard 2016)

Ez meg az az eset, amikor nem azt kapod, amit vársz, aztán rájössz, hogy dehogyisnem. A Bad Plus-szal való megismerkedésem után azért általában valami többé-kevésbé brutálisra készülök. Ez a lírai, majdhogynem bájos kezdés ezért is okozott némi meglepetést. Jó, kicsit darabos, mint amikor az izomember szerelmet vall. Aztán belül észrevétlenül elkezdődik. Lassan, de megállíthatatlanul bombázza atomjaira a kezdeti idillt, mint valami őrület, ami elhatalmasodik az emberen. A zongora kétségbeesetten próbál ragaszkodni a témájához, de a bőgő és főleg a dob időről időre kibillentik a tempóból, meg a hangnemből is esetenként. Egyre többször kerekedik felül az artikulálatlanság, a káosz. Ballada a lá Bad Plus – zseniális!!

Tigran Hamasyan – Solar (New Era 2007)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s