II Harminchetedik hét

Herbie Hancock  –  Dis Is Da Drum (Dis Is Da Drum 1994)

Elhatároztam, hogy nem csatlakozom a fanyalgó sznobok táborához. Már csak azért sem, mert nekem ez bejön. Azon szoktak sopánkodni, hogy ezen az albumon Hancock kicsit nosztalgiázik, és visszakanyarodva a  70-es évekbeli önmagához, nem a továbbfejlesztett, hanem a szofisztikált verziót hozza. Bevallva, hogy ismereteim a témában nem oly széleskörűek, mint tanult kollégáimé, a magam részéről inkább magára zenére koncentrálnék. Amit hallok, az egy kifejezetten jó energiától duzzadó, feszes,  nem kevéssé rafinált muzsika. Tetszik az elektronikus hangzás, az afrikai hatás az ütős munkában, a basszus húzása, meg ez manapság elég divatos beszéd-loop  valami. És a legjobban pedig a vége. Mikor először hallgattam, törtem a fejem, hogy hogyan lehet egy ilyet befejezni, és persze HH megadta a legjobb választ. Mute (lehetőleg  a szó közepén)

Roy Hargrove – Nusia’s Poem (Roy Hargrove’s Crisol Habana 1997)

Ki tudja miért, Hargrove-nak ez a száma nagyon belopta magát a szívembe. Talán a basszus, egy sémára épülő, önmagába makacsul visszatérő motívumának hangulata ragad meg, amihez persze nagyban hozzájárul a bőgő-gitár-harsona hangszerelés telt tónusa. Talán a fúvóskar kötött, sűrű, a basszus ritmikusságával szép kontrasztot képező, akkordsora bűvöl el. Vagy lehet, hogy a szaxofon és a trombita szólók mértéktartó, szofisztikált eleganciája miatt tetszik annyira. De az se lehetetlen, hogy az egész fülledtsége és az egyre csak duzzadó, növekvő, szélesedő hangzás tesz emlékezetessé. Mindenesetre azt hiszem, megérdemli a figyelmet, hát ízlelgessük!

Lars Danielsson – Little Jump (Sun Blowing 2016)

Craig Taborn – New Glory (Daylight Ghosts 2017)

Eldar Djangirov Trio –  Morning Bell (Breakthrough 2013)

Anouar Brahem – Galilee My Love (Astounding Eyes of Rita 2009)

Nem is tudom mit szeretek jobban ebben a számban. A ismétlődő basszus három hangjának örök optimizmusát, hogy minden egyes alkalommal hazaér. Vagy a basszugitár csodás színű üveghangos bevezetőjét. De ugyanígy nyűgöz le a basszusklarinét tónusa és varázslatosa dallamképzése. Szóval összességében odavagyok az egész basszusjelenségért. Deha a derbuka (arab cserép vagy fémdob) felé kalandozik a figyelmem ugyanúgy elképedek azon a határtalan nyugalom mellett megvalósított belső izzáson. Brahem pedig mindennek az abszolút koronája, kötőanyaga és kifogyhatatlan erőforrása. Gyönyörű!

Jan Garbarek – Carta De Amor (Magico 2012)

Az már szinte közhely, hogy Garbarek szaxofonja emberi hangon énekel. Amikor pedig néhány frázisba beledúdolnak, meg is bizonyosodhatunk, mennyire közel áll a két tónus egymáshoz. A valódi kérdés az, hogy honnan, a lélek melyik zugából szólal meg ez a varázslatos szám? Gismonti vég nélkül arpeggio-i és és Haden végtelen vonós basszusa időn és téren kívül helyezik a mondanivalót. Valami éteri, titkos helyre, ahol  nem sír, nem nevet, nem szomorú, nem vidám – csak egy örökkévalóság.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s