II Harminchatodik hét

Pat Metheny & Metropole Orchestra – First Circle (NSJ Festival Live 2003)

Van olyan kritikus, aki kompozíciós szempontból a First Circle-t a huszadik század egyik mérföldkövének tartja. A magam részéről, nemigen tudok vele vitatkozni. Hosszú tanulmányok születtek a metrikus és melodikus alapelveiről és működéséről. úgy vélem laikusként alapvetően már a bevezető, 65 nyolcad hosszúságú, taps motívum súlyviszonyainak kibogozásával is meggyűlhet a bajunk (nem is beszélve arról, ami azután következik). És talán nincs is arra szükség, hogy ezt megtegyük. Ezzel a számmal kapcsolatban mindig is az volt az érzésem, hogy valahogy az élet végtelen bonyolultságát és sokszínűségét, mindenhol utat törő és mindent elsöprő erejét jeleníti meg. És nem csak erő, hanem öröm és felszabadultság sugárzik belőle. Azt hiszem Metheny a lényegből ért és mutat meg valamit, és ezúttal teljes mértékben helyénvalónak érzem a Metropole Orchestra káprázatosan gazdagon hangszerelt közreműködését is.

Snarky Puppy – Young Stuff (groundUp 2012)

Biztos unja már mindenki, hogy a Puppy kapcsán mindig a meglepetésről írok, de valahogy úgy vagyok ezzel, mint valami finom csemegével. Kreativitásuk időről időre fel tud deríteni, és még csak nem is az „újszülöttnek minden vicc új” alapon, mert olyan számuk is megvesz, amelyiket jó sokszor hallgattam. A Young Stuff pont ilyen. Az első téma majdhogynem ironikus, a lukacsos kíséret és a szordínós unisono fúvós dallam, mintha nem teljesen venné komolyan magát. A Hammond szóló és a jóval tágabban hangszerelt zárószakasz, már önmagában elég lenne egy csinos számhoz. De ahelyett, hogy szépen befejezné, csak elcsendesül és lágy szinti akkordok felett lebegő, álomszép basszus és gitár szólóval folytatja. És ez torkollik a végén olyan fokozásba, ami szép lassan, de totálisan szétfeszíti a kereteket, hogy utat engedjen az örömérzetnek, amit ez a zene mindig felszabadít az emberben. Megunhatatlan.

Roy Hargrove – O My Seh Yeh (Roy Hargrove’s Crisol Habana 1997)

Roy Hargrove halálhírét elég nagy megdöbbenés övezte, hiszen még 50 sem volt ez a káprázatos tehetségű muzsikus. Sokoldalú, invenciózus szerző, virtuóz trombitajátékos és nagyszerű zenekarvezető egyszemélyben. Személyes kedvencem az afro-kubai irányzat felé kalandozó, amúgy Grammy-díjas albumról a Habana-ról származik. Fantasztikus a szám építkezése, ahogy egyetlen dobütésből sűrűsödik össze a téma és és bontakoznak ki a lazán feszes improvizációk. A népes előadóapparátus ellenére sincs olyan érzése az embernek, hogy nagyon meg lenne komponálva. Valami hanyag elegancia sugárzik belőle, ahogy Hargrove játékából és mellesleg outfitjéből is. Ha egyszer valaki a jazzisták öltözködéséről akarna írni, hát ő biztosan külön fejezetet kapna. De persze leginkább a zenéje miatt szeretjük, és hogy nemcsak ő a hanem zenésztársai is csodaszép dolgokkal ajándékoznak meg minket. Ez esetben a basszusszólót is mindenképpen, figyelemre méltóan szépségesnek érzem.

Christian McBride – Gettin’ To It (Bringin’ It 2017)

SFJazz Collective – Fire (Th Music Of Joe Henderson… 2015)

Steps Ahead – Cajun (Live in Tokyo 1987)

Richard Bona– Kivu (Heritage 2016)

Bevallom, a Heritage nem a kedvenc Bona albumom, de ennek ellenére van néhány olyan dolog, ami még a legenerváltabb formájában is páratlan és utánozhatatlan. Ezekről azért mindig érdemes beszélni. Bámulatos, ahogy a hangszínnel és a tempóval temperálja a zenéjét, mint az olvasztott csokoládét. Hajszálpontosan találja el azt a hőfokot a hallgató szíve közepében, ahonnan már minden ellenállás és fanyalgás értelmét veszti. Visz magával, vagyis inkább a tenyerén hordoz, fényesre és lazára simogatja a lelket.