II Harmincharmadik hét

Richard Bona – Engingilaye (Munia The Tale 2003)

Hiába nem akarok nagy szavakat használni, de ez mégis valami rendkívüli. Bona olyan zenét csinál, ami legutolsó sejtjéig fullra tölti az embert anélkül, hogy akár egy pillanatra is fel kéne adnia ösztönös természetességét, és könnyedségét. Az Engingilaye pedig éppen az a nóta, amire szükségünk van ezekben a hideg, fény és energiahiányos napokban. Elhatároztam, hogy ezúttal nem erről a varázslatos hangról beszélek, hanem kicsit a kíséretre a basszusra koncentrálok. Ami rögtön feltűnik, hogy mennyire gondos odafigyeléssel van megkomponálva a ritmusszekció felülete. Szinte eggyé forr ütő, szinti és basszusgitár, csodálatos rugalmas gömbfelület, mint a gumilabda pattog, pörög az ember körül és végül eléri a célt. Nevezetesen, hogy kedves hallgatója felpezsdüljön és magával vihesse energiáit egész nap.

AT – Tarator (Quant Je Suis 1994) 1:05től

Ha netán valaki jó világzenét akar hallani,  mindenképp ismerkedjen meg az AT Ensemble invenciózus muzsikájával. Számomra – persze a közeli ismeretség miatt is – nagyon fontosak. De minden elfogultságtól megszabadulva is úgy érzem, ez a zene a „nagyszínpadon” is tökéletesen megállja a helyét mindmáig. Ezúttal a kicsit balkáni, kicsit arab ihletésű  Taratort javaslom meghallgatásra. Miért is? Elsősorban megintcsak az energiákkal hozakodnék elő, és rögtön hozzátenném, hogy mennyire fantasztikusan bánnak az idővel és az ismétléssel. Gyönyörűen feszül ki az egész szám az aszimmetrikus 7/8-os lüktetésen. A szám derekától , a zongora-basszus-dob kadenciában pedig, egymást is teljesen megőrjítve bombázzák szét a saját konstrukciójukat. Szerintem nagyon király! (Ér meghallgatni az egész albumot!)

Weather Report – Face The Fire (This Is This 1986) 7:09től

Kenny Garrett – Big ’Ol Head (Prisoner Of Love 1989) (23:14)

A kritikák, talán a címadó szám kivételével, nagyon lehúzzák, és felejthetőnek érzik Kenny Garrett második albumát. Személy szerint, én úgy érzem, hogy amiben Miles keze benne van az valahogy mégsem tud rossz lenni. Egyébként ebben az időszakban a mester épp Garrett foglalkoztatásában állt. Azt nem tudom a Big ‘Ol Head másokban milyen hiányérzetet kelt, tulajdonképpen minden megvan, ami egy jóvágású fúziós muzsikához szükséges: rockos keménység, jazzes harmóniák, kifejezetten izgalmas hangszín, kellően repetitív basszus. Nekem az egyetlen, ami kicsit necces, az a tempó.  Talán itt mégsem sikerült eltalálni azt a húzást, ami az előadóktól elvárható, kivételes kategóriába emelte volna a számot. De ettől nekem még bejövős!

SFJazz Collective – Lingala (Inaugural Session Live 2004)

Hussain & Fleck – Cadence (Melody of Rhythm 2009)

Hű ez aztán a különleges felállás – bőgő, bedzsó és tabla elég szokatlan hangszínt produkál együtt. Számomra azért van néhány pont, ahol összetalálkoznak ezek a hangkarakterek, leginkább az, hogy egyszerre van jelen bennük öblös és dobozhang. Tabla és bendzsó különösen szépen illeszkedik a pergő, ritmikus témában és nagyon jól érvényesül hasonlóságuk ebben a tempóban. Amúgy pedig játékuk kapcsán érdemes eltűnődni az album címén, hogy vajon tényleg van-e dallama a ritmusnak, és rá kell jönnünk, hogy nagyonis. Ez nagyon izgi!

Oscar Peterson – Moten Swing (The Trio Night – Train 1962)

One Reply to “II Harmincharmadik hét”

  1. Visszajelzés: Kenny Garrett – Notes

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s