II Harminckettedik hét

Miles Davis – All Blues (Kind of Blue 1959)

Ez megint az a téma, amiről elfogódva szól az ember, hiszen annyian. annyiféleképpen… A magam részéről arra venném a bátorságot, hogy elmondjam, nekem mitől “annyira”. Legelőször is, hogy mennyire modern. A modális hangsor (mixolíd), és a sajátos harmóniai fordulatok teremtette különös, egyszerre hűvös és forró hangulat azonnal hatalmába keríti az embert. Aztán ott van az, hogy dallam nem nagyon van, inkább csak motívumok, gondolatfoszlányok, azok a szikrák, amelyekkel Miles lángra gyújtja a zenésztársakat. Akiknek persze mindegyike megérne egy külön mesét. Jimmy Cobb brilliáns, játéka különös fénnyel vonja be a tájat. Amikor pedig Coltrane színre lép, mintha az ember lelke legmélyéről bukkanna elő a hang. Leírhatatlan-legendás- lenyűgöző!!

SFJazz Collective – All Blues (Live 2018)

Ami az SFJazz feldolgozását illeti, talán nem túlzás állítani, hogy iskolapéldája lehetne, hogy mi módon kell gigászok árnyékában, önálló értéket teremteni. Természetesen, ha a hangszeres teljesítményeket méltatjuk, mindenki kiváló értékelést kap. A trombitás Sean Jones-t külön kiemelném, aki egész jól vizsgázik, mint Miles-imitátor, és külön tisztelet, hogy nem viszi túlzásba. Zseniális a fúvós-szekció bevezető motívuma (Edward Simpson, a zongorista munkája), nemcsak azért, mert kicsit szokatlan harmóniamenete azonnal teljesíti a figyelemfelkeltő funkciót. Hanem mert arra igazából csak a végén figyelünk fel, hogy milyen gyönyörűen kontrasztál a szám eredeti basszus és harmónia motívumával. Szűk állás a tággal, lefelé a felfelével, fúvós szekció a ritmus szekcióval felelget a kódában, ahogy múlt és jelen reflektál egymásra. Ez igen!

Pat Metheny – A Place in The Wolrd (Speaking of Now 2002)

Metheny zenéi kapcsán mindig az az érzés ugrik be először, amikor még nem tudtam, hogy hányan játszanak. Úgy képzeltem, hogy ezt a hangzást egy 8-10 emberből álló, nagyobb együttes állítja elő. Ma is kicsit meglepő számomra, hogy ezt a dúsgazdag textúrát mindössze 5 zenész hozza létre. Jó persze, mondhatjuk, nem akármilyen 5 muzsikus. És hogy ne csak Metheny zsenialitásáról áradozzunk mindig, irányítsuk figyelmünket kicsit Lyle Mays (zongora) felé. Szólójának első részében melodikus képességei csillannak meg, és ahogy forrósítja a hangulatot egyre sűrűbbé válik a harmóniai dominancia. Szinte kézen fogva vezeti a hallgatóját, biztos lehetsz benne, hogy ő tudja az utat a hangdzsungelben. Amikor pedig befejezvén visszatér a kíséret szerepkörbe, úgy simul bele ebbe varázslatos organizmusba, hogy egyszerre van jelen a teljes spektrumon.

Kamasi Washington – Humility (Harmony Of Difference 2017)

Brian Blade – Landmarks (Landmarks 2014)

Brian Blade-et egy Wayne Shorter koncerten hallottam először és számomra az ő dobolása maga az esszenciális intelligencia. Itt is elképesztő, érdemes figyelni a jelenlétét, a döbbenetes alázatát, a kreativitását, és mindenek felett a pontosságát. Saját zenekarának, a Fellowship Bandnek ez a negyedik albuma, persze ez önmagában nem lenne információértékű. De figyelembe véve, hogy mennyire letisztult a közös játékuk sejthető, minden hangját kiérlelték. A címadó szám egészen egyszerű, szinte klasszikus alapokon mozog. Egy harmóniamenet, egy dallam szebbnél szebb bőgő, szaxofon és zongora szóló. Amikor a közepe felé megjelenik, a basszusklarinét hangszíne ad az egésznek egy mélyebb, sötétebb tónust és innentől az akkordmenet is befordul egy borongós, sötét, négyhangos utcába, ahonnan már a hatalmas fokozás ellenére sincs kiút.

Az élő felvételen talán egy hajszálnyit optimistább kicsengéssel, de megcsinálják ugyanazt az emocionális intenzitást és szakmai színvonalat. Bravo!

Jan Garbarek – Pygmy Lullaby (Visible World 1996)

Most írjak megint a tökéletességről, meg Garbarek és zenésztársai hangszeres képességeiről? Köztudott, hogy a Visible World az egyik legjobb lemezük így hát várható, hogy itt sem lesz kétség. Azt hiszem, ezúttal talán mégis inkább megpróbálkoznék annak felderítésével, hogy mi a titok, mitől lesz olyan káprázatos. Mert épp ennél a csodálatos ringatónál jöttem rá nemrég, hogy mennyire igaz, hogy Garbarek zenéjének legfőbb találmánya a hangszín. És nem csak az a sajátos tónus, amin ő játszik, hanem muzsikus társai is, egytől egyig tudnak valami egyedit, és utánozhatatlant. Vegyük csak példának okáért Eberhard Webert, akinek éteri, lebegő elektromos bőgő-soundja teljesen ellentmond a regiszternek, ahol megszólal. Nem beszélve arról, hogy puhasága milyen csodálatosan ellenpontozza a szaxofon élesebb, fényesebb karakterét. Csak hallgatom, ahogy együtt játszanak, és nem tudok betelni vele.

Mennyire más ez…

Mozdzer, Danielsson, Fresco – Chai Peimont (Polska Live 2014)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s