David Bowie – Where Are We Now? (2013)
Mark Guiliana Jazz Quartet – Where Are We Now? (Jersey 2017)
Valószínűleg két héttel ezelőtt még stílusosabb és időszerűbb lett volna ezt a párost posztolni, de remélem most is szép lesz! Bowie ezt a single-t 2013-ban épp a születésnapján adta ki, és a szöveg, meg főleg az egészen zseniális klip, tele van életrajzi utalásokkal. A Berlinben töltött évek helyszínei, tárgyai és személyei villannak fel. Az egészet Iggy Poppal közös hajdani berlini lakásukban vették fel, a bábut életre keltő női arc pedig, valószínűleg egy akkori barátjuké. Zenéjét is – attól függetlenül is, hogy ez előtt a szám előtt évekig nem adott ki semmit – inkább nosztalgikusnak mondanám. Mármint megvan benne minden, amiért mindig is szerettük. Szép-szomorú születésnapi ajándék.
Guiliana-ék feldolgozása pedig maga a búcsú. Talán még az eredetinél is egy kicsit jobban tetszik. Megvan benne a tisztelet, de amit hozzátesz az új elképzelés, az valami kozmikus dimenzió amellett, hogy az egyszerű eszközök és a közvetlenség is megmaradnak. Jason Rigby már-már időtlen, gyönyörű, puha szaxofon hangon szólaltatja meg a melódiát. A zongora, a bőgő és a dob pedig szelíd hullámai hátán viszi el a horizontig. És ott a láthatáron túl, szinte átlényegülve kezdi el dúdolni: “Ameddig vagyok, ameddig vagy” Amíg világ, a világ…
Pat Metheny – Cinema Paradiso (Beyond The Missouri Sky 1996)
Morricone nagy mágus, olyan zeneköltő, akinek dallamai még a tapasztalatlan előadót is felszentelik. Amikor pedig értő-érző és hozzá hasonlóan géniuszi kezek szólaltatják meg, akkor az történik, amitől elakad a szavunk. Metheny és Haden bámulatra méltó alázattal és szeretettel nyúl a témához. Igen Haden is, az egy hangot is lehet úgy játszani. Az a pillanat pedig amikor megmozdul, maga a varázslat. Számomra Metheny játéka itt is, mint annyiszor már olyan atmoszférát teremt, amely kinyit belül egy kaput, szabad áramlást engedve érzéseknek. Tág panorámát tár elém, ahol a horizontig béke és nyugalom honol. Köszönöm!
Anouar Brahem – On The Road (Souvenance 2014)
Mennyire egyszerűbb lenne minden, ha szavakkal leírható volna az az érzés, ami 3:15 környékén fog el, amikor egyszerre értelmet nyernek az addig szinte céltalan súlytalanságban megfogalmazódó motívumok. A káoszból megszülető rend és az abba való visszasüllyedés dala ez. De igazából nem is tudom eldönteni, hogy ugyanoda tér-e vissza, vagy a végülis újraírja a saját történelmét és egy totálisan új valóságot teremt meg. Az egészen biztos, hogy Brahem igazi mesemondó és lenyűgöző történetalkotó képességgel bír. Ha Vele indulunk útnak számítható, hogy éppoly csodás kalandokban lesz részünk, mint ez a szám.
Marcus Stockhausen – Lighthouse (Karta 2000)
Herbie Hancock – Solitude (River. The Joni Letters 2007)
Brad Mehdau – Knives Out (10 Years Solo Live 2015)
Az elején még azon kívül, hogy kissé rögeszmésen zakatol a kíséret, újra és újra ugyanazt az önmagába forduló motívumot morzsolva. Aztán először csak néhány, később egyre több fura hang, tonalitásba nemigen illő fordulat keveredik az egyre szétesőbb alapok közé. Az egyetlen igazi koherens momentum a tempó, de az meg a kezdetektől fogva valahogy hajszolt és egyre elviselhetetlenebb módon kérlelhetetlen. Mígnem lassan bezárul magába, s válik kétségbeesett csapkodássá, mint amikor fájdalmadban totálisan megzavarodsz. Így lesz a hangból zaj, a konszonanciából disszonancia, a rendből káosz, a félelemből őrület. Aztán hirtelen vége és te fellélegzel.
:D… csak később vettem észre, hogy erről már egyszer írtam , de talán érdekes az összehasonlítás.
Trilok Gurtu – Ballad for 2 Musicians (The Trilok Gurtu Collection 1995)
Notes 