II Harmincadik hét

Keith Jarrett – The Windup (Belonging 1974)

Asszem azért kicsit beteg, aki egy ilyen témát ki bír találni, mármint jó értelemben. Abban az értelemben, amit akkor használunk, amikor igaziból szóhoz se jutunk. 1974-et írunk és Keith Jarrett European Quartet-je először készít lemezt. Kétség sem férhet ahhoz, hogy van egymásnak és a világnak mondanivalójuk. A Windup nekem pl. azt üzeni, hogy van olyan befejezés, ami egyben kezdet is. És micsoda kezdet! Halált megvető bátorsággal veti bele magát az észvesztő tempóba és az őrültek szerencséjével (vagy kicsit realisztikusabban a döbbenetes hangszeres tudás okán) ússza meg ép bőrrel a hangzáport. Hogy melyikük elborultabb, azt én a szólók alapján se nagyon tudom eldönteni, de az félfüllel is lejön, hogy imádják, amit együtt csinálnak.
És közben persze mi is megkapjuk a magunkét. Derű – életöröm – energia! Imádom!

34:57

Avishai Cohen – Criss Cross (Duende 2012)

Ú, de jó ez a téma! Eleve érdekes attól, hogy a bőgő vonóval játszik. A szaggatott, lukacsos textúra, a kortárs zenéhez közelítő, nyakatekert dallam és a blues-os harmóniák méginkább a fokozzák az extravagáns különcséget. A zongora szóló kíséreteként megszólaló walking bass is teljesen illeszkedik ehhez a kissé pimasz karakterhez. Talán ironikus is, de mindenképpen érezhető, hogy egy fél hang erejéig sem veszi komolyan magát. Megannyi utalás, Gershwin és Bernstein szelleme kacsázik a groteszk díszletek között. Kacagtató paródia – jó mulatást hozzá!

Charles Lloyd – Of Course, Of Course (I Long To See You 2016)

FORQ – Tea Time (Thréq 2017)

Aziza – Aquila (Aziza 2016)

Robert Glasper & Marsha Ambrosius – Trust (Black Radio 2 2013)

Sokszor van ezeknek az újkeletű, kísérleti jazz-zenéknek egy sajátos belső húzása, valamiféle permanencia. Glasper ennek az építkezésnek a mestere. Itt is, ahogy a dob szívverése az elejétől a végig kíséri a folyamatot. Ahogy a zongora és az ének, a dob köré szegődvén, kipárnázzák és megerősítik ezt az állandóságot. És ahogy a refrénben kiteljesedik, és a szöveg által megtalálja az értelmezési kereteit. Okosan végiggondolt és nagyszerűen kivitelezett szám lett. És persze gyönyörű!

McCoy Tyner – New Orleans Stomp (Illuminations 2004)

Jé, ez Tyner? Gondolom, nem csak nekem szaladt fel a szemöldököm meghallván ezt kicsit archaikus, majdhogynem érdes, de rendkívül bájos darabot. Attól függetlenül, hogy nem ezt a stílust szoktuk meg tőle, ezt a karaktert is tökéletesen birtokolja. Benne van a “boogie”, az embernek rögtön beindul a táncolhatnékja. Természetesen a többiek is kitesznek magukért, de nekem Lewis Nash, a dobos tetszik a legjobban. Fantasztikus hangszínt talál, és csodásan fűti, hajtja előre az egész produkciót. Üdítő és szórakoztató, jól jön, ha egy kis pezsdítő energiára vágynánk.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s