Eldar Djangirov Trio – What’ll I Do (Breakthrough 2013)
Úgy zongorázik ez a srác, mint aki mögött egy élet tapasztalata áll. Egyetlen hanggal sincs több vagy kevesebb az éppen tökéletesnél. Egészen rendkívüli az a közös atmoszféra is, amit a bőgővel és a dobbal együtt teremtenek. A gömbölyű tónus és természetesség, anélkül, hogy egy pillanatig is tolakodó volna, elvarázsolja a hallgatót. És amikor a szólóban egyedül marad, úgy nyílik ki, mintha a zene valami őselem lenne, éltető közeg, kitárja és feltölti a lelket. Annyira nyugodt, annyira letisztult, annyira bölcs.
Colin Walcott – Prancing (Cloud Dance 1976)
Ott kezdődik, hogy már az előadók láttán biztosan tudható, hogy egészen különleges élményben lesz részünk. És persze, hogy az egymás körül táncoló tabla és bőgő messze felülmúlja a várakozásokat. Egyrészről mintha mindketten maguknak, magukban forognának. Dave Holland bőgő-soundja annyira kerek, hogy szinte önmagában egy külön világ. De mégsem gondolnám, hogy elszigetelődnének egymástól Walcott-tal. Inkább két teljesen autonóm, kreatív egyéniséget hallhatunk reflektálni csodálatosan egymásra. Mindketten képesek megőrizni sajátos karakterüket és emellett szerves részei tudnak lenni a közös egésznek.
Gwilym Simcock – Antics (Reverie At Schloss Elmou 2014)
Milyen régiségekre gondolhat Simcock a címmel? Nem tudom, de fáradhatatlan kattogásáról nekem valami óraszerkezet jut eszembe. Na nem atomóra, hanem valami régi, de megbízhatóságáról nevezetes gépezet. Másrészről a témát meg sok tekintetben inkább kortárs zenének mondanám mint jazz-nek. Van valami utólérhetetlen komolyzenés bája, már csak azért is mert a zongora két keze és a bőgő három különböző hangnemben mozog (kicsit Sztravinszkijra hasonlít talán?). Ami összeköti őket az a ritmus, és az egyszerre megtartott szünetek. Aztán persze felülkerekedik az improvizatív gondolkodás és a melodikai és harmóniai struktúra is közelít a jazz világához. Amúgy annyira örülök, hogy a Metheny koncert után (ahol kézsérülése miatt sajnos nem sokat hallhattunk belőle) nem hagytam annyiban, és belehallgattam saját kompozícióiba!
Cory Henry – Miss Purty (First Steps 2014)
Hát ez a néhány perc is tartogat számunkra izgalmas fordulatokat, ahogy a Ground Up generációtól megszokhattuk. Mindjárt az elején két, karakterben teljesen különböző témával áll elő. Az első blues-os, szaggatott hammond és basszus motívum, a másik pedig lágyan úszó jazzesebb harmóniamenet. Összeköti őket a dob, ami tulajdonképpen az egész szám kötőanyaga. Nem tudom szándékos-e a közepén az I’m a fool to want you idézet, de végülis nem ez az, ami számít. Annál inkább, hogy az összes hangszínt Henry Hammond B3-asa produkálja, mivel a First Steps egy szólóalbum. Sőt saját bevallása szerint az egészet egyetlen éjszaka vette fel. Elég tehetséges fiú… De a legfontosabb, hogy zenéje túl a szakmai felkészültségen, majd kicsattan a derűtől, és ez a hallgató számára is tökéletesen fogható üzenet.
Dave Holland – Blue Jean (Pathways 2010)
Hiatus Koyote – Altari (Choose Your Weapon 2015)
Spirit Fingers – Being (Live 2018)
Notes 