II Huszonötödik hét – Piano Guys

Brad Mehldau – Knives out (The Day Is Done 2005)

Nem tudom egészen pontosan meghatározni, hogy milyen hangulatot is ragadnak meg, de annyi egészen bizonyos, hogy az első hangtól az utolsóig sodró tempójú, markáns karakterű zenét játszik Mehldau triója. Engem már a bőgő bevezetőnél elkap a gépszíj, annyira különleges ez a szóló kezdés. Aztán megérkezik a zongora és a dob abban a tempóban, amikor már egyfajta lassúságba szublimálódik a gyorsaság. Mintha a világ kezdete óta rohannának valahova és futnának az örökkévalóságig. Egész végig, amíg velünk tartanak valahol a jazz és a kortárs zene határán, a disszonancia birodalmában táncol. Vagyis tulajdonképpen az utolsó hanggal mégis kioldja az egészet. Mesteri!

Mozdzer, Danielsson, Fresco – Incognitor (The Time 2005)

Mozdzer, Danielson és Fresco muzsikája szépségnek olyan Parnasszusára ér el, minden etőfeszítés nélkül, ahonnan már tágas kilátas nyílik. Titkuk az egyszerűség. Tudnak néhány hangból is olyan témát komponálni, ami a lélek legeslegmélyéig hat. Na meg persze az az angyali hang, amelyen megszólalni csak a legnagyobbak képesek. Mindegy, hogy Mozdzer zongorájanak csilingelése földöntúli csal mosolyt az arcunkra, vagy Fresco ütői kápráztatják a fülünket, vagy éppen Danielson bőgője játszik a lélek húrjain, csak az a fontos, hogy ez a zene magába fogad és patyolattisztára mos. Csak köszönöm..

Reis Demuth Wiltgen Trio – Mirage (Reis Demuth Wiltgen 2013)

És itt van a luxemburgi legény a triójával. Tudom, nem mindenki osztja a nézetemet, de nekem bejön ez friss lendület, ez a hittel teli, őszinte muzsikálás. Tetszik a szólóik sűrű atmoszférája, az építkezésük, a már-már klasszikus, mégis friss formaképzésük. Szórakoztató és szerintem nagyon hangulatos, amit csinálnak. Talán az egyik legígéretesebb csapat, akiket hallottam.

Bill Laurance – Rush (Swift 2015)

Majdnem két perc eltelik a számból, mire kiderül, hogy mivégre ez a terjedelmes előkéstítés. Ahogy lassan, elemeiből felépül a szerkezet, mintha csupa ellentmondásból rakná egymásra a téglákat. Éppúgy, mint az elején a dob és a zongora karaktere, később a a vonósok és a basszusgitár hangszíne is kontrasztba feszül. Az hogy mitől tudnak mégis szerves egységet alkotni, mi a kötőanyaga ennek az egésznek, az valószínűleg az angol, billentyűs/komponista/puppy-ista Bill Laurance titka marad, mert számomra kicsit megfejthetetlen. Cserébe állati jó!

Gwilym Simcock – Non-Schumann Lied (Reverie at Schloss Elmau 2014)

Simcock szintén angol származású és mostanában Methenyvel járja a világot. Számomra ez a kompozíciója is bizonyíték, hogy méltán van ekkora megtiszteltetésben része. Hihetetlen érzékenységgel nyúl a hangszeréhez, ahogyan íveit is gyönyörű hálóvá szövi a bőgő dallama körül. Igen a bőgős, Yuri Goloubev teljesítménye mellett sem szabad dicsérő szavak nélkül elmennünk. Nem csak szólója káprázatos, hanem kisérőként is nagyszerűen funkcionál. Kettejük párosa pedig hiánytalan, totális zenei élmény. Ők is tudnak egy olyan közös hangot, ahol az egy meg egy talán kettőnél jóval több.

Tigran Hamasyan – The Grid (Mockroot 2015)

Fél perc után egyszerűen nem hiszed el hogy ez valójában még mindig csak két szólam. És tulajdonképpen végig erről fura, aszimmetrikus, idegesen ugráló basszusról, meg az általa felkorbácsolt billentyűs dologról szól, mert dallamszerű érzetet csak pillanatokig kelt. Talán a cím (grid=rács) a magyarázat, és ez a ketrecbe zárt vadállat rángatózása. Nekifeszül újra és újra, de képtelen kiszabadulni, sőt időről időre az a benyomásunk is támadhat, hogy bizony a ketrecrács ráz is piszkosul. Mindezeken túl pedig időnként felsejlenek Hamasyan szülőföldjének népzenei motívumai, és így meg valami őrült, 21. századi, örmény Allegro Barbaronak érződik. De bejön, az biztos!

Spirit Fingers – Inside (Live 2018)

A Spirit Fingers, vagy régebbi nevén Polyrhythmic számos tekintetben megtestesíti azt, amit a jó zenéről és zenélésről gondolok. Elsőként említeném a zenészek szakmai –technikai felkészültségét. Ezzel azt hiszem, minden a legnagyobb rendben van itt. Mike Mitchell (dob) és Hadrien Feraud (basszus) talán túl is van kitűnő kategórián. Mitchellnél az nyűgöz le, ahogy az előadás hőmérsékletét játszi könnyedséggel szabályozza, hol izzásig hevítve, hol pedig hűvösre csendesítve azt. Feraud, akit nemrégiben a BJC-ben is hallhattunk egyrészről csodálatos hangon basszusozik, másrészről különös módon a keze alatt a basszusgitár inkább dallamhangszer, mint kíséret. Persze egy hang se hiányzik kíséretből sem. Spero (zongora), aki szerzőként irányítja az előadást, nagyon izgalmas személyiség a színpadon. Zenéjének méretes, jobbára egy hang köré sűrűsödő hangulati hullámzásába jól esik bekapcsolódni, hiszen sodor magával és rendkívül szórakoztató.

One Reply to “II Huszonötödik hét – Piano Guys”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s