The Zawinul Syndicate – Bimoya (World Tour 2008)
Amióta először hallottam Zawinul számát, a Bimoyát menthetetlenül bele vagyok szeretve. Annyira csodás a sodrása, az a fajta felszabaduló életöröm, ami bárhányadszorra is játsszák, bárhányadszorra is hallgatom, bármelyik felvételét, mindig kiüti a biztosítékot. Persze jó értelemben. E kettő közül is az elsőnél annak ellenére hogy kicsit nehezen indul, hihetetlen hőfokra hevítik pillanatokon belül. Pedig ez még a komótosabb verzió, tekintve hogy a másikban majdnem dupla tempóra sikerül felkapni. Ezek a pillanatok azok amikor nem lehetsz igazán biztos benne hogy ki élvezi jobban, te aki hallgatod, vagy az aki játssza.
Ambrose Akinmusire – Moment In Between The Rest (A Rift In Decorum 2017)
FORQ – Mångata (FORQ 2014)
Általában van a bluesban valami keserű beletörődés az elkerülhetetlenbe. Ez a dal is úgy indul mint valami súlyos panasz, a basszus kérlelhetetlenül reménytelen vonszolódása nem sok jóra enged minket következtetni. Ha második két sor nyitottabb is, de az újabb versszak megint magába fordul. Aztán egyszer csak szám közepén elkezdődik egy folyamat, ami kivezet ebből a völgyből, mintha valami jóleső fény és melegség járná át és a fagyos táj lassan, de megállíthatatlanul tavaszba érkezne. League-ék kvartettje nagyon tudja, hogyan kell magával ragadni a hallgatót. Azon veszem észre magam, hogy tökéletes rezonálok a hangulataikra és a visszatérő kezdőmotívum éppúgy csak egy árnyékos emlék marad a végére, ahogy a rossz hangulat. Jól esik, gyógyít!
Herbie Hancock – Chemical Residue (Perfect Machine 1988)
Dave Weckl – Overdrive (Perpetual Motion 2002)
Ez az a holtakat is életre keltő zene. Dave Weckl amellett, hogy a jazz-rock minden csínját-bínját ismeri, figyelemre méltó eleganciával muzsikál. Az pedig, amit Tom Kennedy basszusgitárossal együtt művelnek, káprázatos és utánozhatatlan. Erő, lendület és valami egészen bámulatos kontroll, ami játékukban megmutatkozik. Elég komoly tudás és fegyelem kell ahhoz, hogy ilyen sebesség mellett, folyamatosan robbanás közeli állapotban tartsák. Ők pedig láthatólag minden izzadtság nélkül győzik. Minden más, ami a számban történik eltörpül a teljesítményükhöz képest.
Ralph Towner – Veldt (Ana 1996)
Mi is ez tulajdonképpen? Gitár etűd? Egy ízig-vérig amerikai muzsikus afrikai víziója? Kreatív hangszerhasználati kísérlet, avagy mitévők legyünk, ha épp nincs kéznél kalimbánk? Bármelyik változatot is preferáljuk, Ralph Towner szösszenete mindenképp meglepő. Kinek jutna eszébe a gitárt preparálni, hogy az afrikai mbirára emlékeztető hangszínt csalogasson elő belőle. Mi több, a repetitív pentaton motívumokkal elképesztő plasztikusan idézze meg a dél-afrikai törzsi népzenék hangulatát. Nekem egyértelműen felsejlik az oroszlánok földje, a Veldt forró hangulata amellett, hogy határtalan csodálattal adózom Towner kompozíciós és hangszerelési invenciójának.
Spyro Gyra – Beyond In The Rain (The Deep End 2004)
Notes 