The Weather Report – Night Passage (Night Passage 1980)
Mint az köztudomású Zawinul kompozíciója, egy éjszakai Velence-Bécs vonatút alkalmával született. Az ütőkben egyértelműen lehet is hallani a vonat zakatolását. Ahogy a szám derekán meglódul a tempó az engem kicsit indiai zenére is emlékeztet, mert valahogy ezzel a gyorsítással egyidőben nem a sietség, hanem egyfajta meditatív dimenzió erősödik ki. Amúgy is az egész számot a ciklikus gondolkodás jellemzi, amit gyönyörűen mutatnak meg Jaco önmagukba visszatérő walking bass ívei. Vagyis Zawinuléi, mivel úgy hírlik, hogy a basszusgitár szólam is az ő leírt improvizációja, Pastorius pedig hangról hangra megtanulta. Hát mi tagadás, elég pazarul sikerült mindenkinek!!
Avishai Cohen – Life and Death (Into the Silence 2016)
Herbie Hancock – Well, You Needn’t (Quartet 1982)
Fresu & Sosa – No Trance (Alma 2012)
Az azért figyelemre méltó, hogy mindezt ketten csinálják. Mondhatnánk, hogy amióta a loopert kitalálták nem igazán kunszt, de nekem mégis az a benyomásom, Sosa és Fresu rendkívüli páros. Bámulatos, ahogy kettejük közös nevezőjévé épp a különbözőség válik. Ennek a számnak is a két különböző karakter, a preparált zongora ritmikus kattogása és a trombita hosszan kitartott hangjai összefonódnak. Zörej és zenei hang, repetitív egyszerűség és burjánzó harmóniai szövevény kavarog a végtelen térben. Nem állítanám, hogy bármennyire is tartana valahová, inkább csak úgy létezik. Káosz amelyben ugyanúgy megvan a rendeződés, mint az entrópia lehetősége. Tetszik eléggé.
Keith Jarrett – Ecstacy (Changeless 1989)
Bill Lawrence – Swag Times (Flint 2014)
A szám tulajdonképpen egy négy akkordra épül, amit rögtön az elején meg is hallgatunk. A kissé különös, kromatikus kohézióban, amivel egymáshoz láncolódnak meglehetősen jól esik a basszus és az ütők belépése. Ritmikailag és harmóniai szempontból is ellentétes karaktert hoznak, mintha repülés közben hirtelen meglátnánk a földet. Később mintha egy variációsorozatot hallgatnánk érkeznek az újabb és újabb hangszínek, ellenszólamok. Különösen izgalmas a basszusklarinét hangszín, meg a végén a számot kiúsztató vonósok lebegő tónusa. De a legjobb, hogy mindvégig megmarad a négy akkord a háttérből mindent összetartó, erős bázisa, amire támaszkodhatunk.
Manu Katche – Inside Game (Playground 2007)
Valami csendes nyugtalanság, belső vívódás, ami ebből a zenéből sugárzik. Már a zongora-motívum esetében se tudja eldönteni, hogy meddig tartson, folyamatosan ingázik a két változat között. A kísérő harmóniák is inkább egyfajta megindulás érzetét keltik, de mégse jutnak sehova, mert önmagukba fordulnak vissza. Ez a háttere a szépséges, puha tónusú dallamnak, amit a fúvósok rajzolnak, amire bevallom, csak jóval később figyeltem fel, annyira lekötött ez a talányos kíséret. A második rész zongora szólója alatt kicsit oldódik, ahogy egy eltűnik a perpetuum mobile. De persze visszajön és nem nyugszik meg a lezáráskor, inkább nyitva marad, mint egy nagyon fontos kérdés, amire nem tudod a választ.
