II Huszadik hét

Chick Corea  –  Work (Trilogy 1 2017)

Többször is kifejtettem már azt a véleményemet, hogy Corea nem igazán szívbéli,  mint inkább virtuóz muzsikus. De ha ezt a tényt tudomásul véve, nem lelki mélységet keresünk  a zenéjében, maradéktalanul elégedettek lehetünk. Mert bizony sziporkázóan zseniális és szórakoztató. Thelonius Monk kompozíciója is (belinkeltem, nagyon érdekes az összevetés)  szinte felragyog invenciója nyomán. Az egész  szám valahogy “busy”, szorgos apró alakok sürgölődnek mindenhol és mindemellett ironikus is, sokszor az az érzésem, hogy kacag. A zongora pergő futamai, csilingelő hangja elképesztő karakteresek. De mint sokszor, ez sem tud egyetlen zongoristán múlni, Christian McBride walking bass-e lenyűgöző erővel hajtja előre. Brian Blade pedig számomra mindig is a fenomenális kategória. Imádom, ahogy elkezdi kicsit perkusszívabb színekkel, aztán felsistereg a pergője és a cinjei, és nekem már biztosan jól kezdődik a napom. Remélem Nektek is!

SFJazz Collective – Do I Do (Music Of Stevie Wonder 2012)

Bizonyos értelemben nagyon is hagyományos, amit az SFJazz csinál. Időről időre választanak egy szerzőt, akinek a munkásságát teljességgel a maguk képére formálják átszűrve saját kreativitásukon. És tulajdonképpen mi is lehetne más lényege a jazz-zenélésnek, ha nem az interpretáció és az improvizáció. Ezúttal Stevie Wonder  a téma, őket pedig méltán nevezik all-star csapatnak, hiszen az időről időre megújuló zenekar tagjainak egytől egyig a kisujjában van az egész stílus. Akármelyik tagját kezdi el figyelgetni az ember ennek a régebbi felállásnak mindenhonnan a kőkemény profizmus köszön vissza. Ezúttal egyrészről Avishai Cohen-t a trombitást emelném ki, sötét tónusú, szép ívű szólója gyönyörűen illeszkedik a kissé pikáns alapokra. Másik kedvencem a káprázatos Eric Harland, aki a dobok mögött ennek a produkciónak is a motorja, ő izzítja, fűti hajtja  az első pillanattól az utolsóig.

Kenny Garrett –  Backyard Groove (Do Your Dance 2016)

Bill Laurance – First Light (Aftersun 2016)

Wayne Shorter –  12th Century Carol (Alegria 2003)

Atyavilág, ez minden képzeletet felülmúl! Már az indító percussion-basszus felület is ínycsiklandóan izgalmas, ahogy szinte rögtön ironikus modus-ban fog hozzá. Aztán megmutatja az ősrégi dallamot és érezzük feszülni azt a 900 évet a kíséret és közte. Bámulatos biztonsággal talál rá Shorter arra a szaxi tónusra, ami kísértetiesen emlékeztet a középkori schalmei hangjára. A következő pillanatban, amikor megérkezik a fúvóskar, megint felkapjuk a fejünket.  De végülis miért ne lehetne az eddigi különböző ízeket egy remek mártással egységbe foglalni. A középrész a szaxofon és a zongora szólókkal kicsit hagyományosabb vonalvezetéssel él, de itt is rendre felcsillan egy-egy szokatlan fordulat, vagy hangszín. És a végén persze, nincs vége, vagyis nem ott, ahol gondoljuk. A miniatűr codában, a szaxi a szó szoros értelmében elkacagja magát, és nevetek vele, mert ez fantasztikus volt.

Trilok Gurtu – All Blues (Spellbound 2013)

Gyönyörű feldolgozás. Már eleve a tabla és az inkább percussion szerű ütős munka megadja az exkluzív alaphangot, amihez teljes szerves egységben csatlakozik a basszus. Szeretem ezt a sallang és torzítás mentes tónus, Kellemes a szinti és a fúvósok hangja is. Legfőképp persze Akinmursire, akinek trombitálásáról el lehet mondani, hogy hasonlít is Miles-ra meg nem is. Válaszolgatván a másik trombitával sajátos, de nagyon hallgatható muzsikát hoznak össze. A végén pedig kiderül, hogy ki is a főhősünk valójában.

Lars Danielsson – Lviv (Libretto III 2017)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s