Richard Bona – Mut’ Esukudu (Bonafied 2013)
Meglepő, hogy mennyire hagyományosra, sőt kissé sziruposra veszi itt a figurát. A vonós bevezető akár egy régi, szentimentális film zenéje is lehetne, és közben is fel-felsejlik ez az édeskés máz. A zongora, dob és a trombita is lehető legkonvencionálisabb, fülledt latinos feelinget hozzák. De amikor a basszus megszólal, már az elején kap egy nagyon finom gellert az egész, amit leginkább a hangképzésben vélek felfedezni. Bona, mint basszer egészen kivételes, és Foderáján pedig már-már bőgőszerű puhasággal és érzékenységgel formál. Amikor pedig, mindehhez énekelni kezd, tetőtől talpig jóleső borzongás fogja el az embert. A nyelvet, amin énekel csak a szívemmel értem, de azzal tökéletesen. Álomszép.
Jan Garbarek – In Praise of Dreams (In Praise of Dreams 2004)
Az elmúlt napokban oly sok szó esett Garbarekről, de egy pillanatig sem tartok attól, hogy megunható volna. Azt hiszem az igazi nagyság erről ismerszik meg, nincs olyan perc, amikor ne lenne befogadható, ne találna utat a közönségéhez. Itt is, pedig mennyire egyszerű, szinte profán az akkordmenet, de ez a tónus, amit a dob és a szinti kialakítanak egyedi és különleges. Egyszerre organikus és szintetikus, ritmikus és harmonikus, maga a végletekig letisztult kontraszt. Amit pedig a brácsa és a szaxi muzsikálnak mellé, őszinte, bátor és szárnyaló. Lenyűgöző, ahogy felelgetnek egymásnak, ölelkező frázisaikban tökéletesen összehangolódva. Mint a szerelmesek, néha szinte önkéntelenül is befejezve, vagy kitalálva a másik dallamát. S a hallgatót pedig megint, mint mindig, magával ragadja csodás pillanat, amelyet Garbarek zenéje teremt.
Herbie Hancock – The Traitor (Man-Child 1975)
A szó hagyományos nyugati értelmében lehet, hogy ez nem is igazi zene. A basszus pl. egyáltalán nem is mozog. Jó persze szépen kidekorálják, de ha odafigyelünk észrevehetjük ugyanaz a ritmus, ugyanaz az akkord szól végestelen végig. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy repetitív. De persze bakot lőnénk, merthogy végülis egyetlen egyszer sem ismétlődik teljesen ugyanaz. Mitől állati jó mégis? Itt is a mesterien eltalált tempó az egyik kulcs és az építkezés. Lukasan indul és módszeresen dúsul, növekedik. Ahogy egymás után lépnek be a szólamok, egyre több részlet kezd kibontakozni, improvizációk sora jön-megy. Mi pedig kellemesen ellazulunk, a funky meditáció apró mozgásain és azon a jellegzetes space-jazz hangzáson. Hogy is lehetne másképp vége, minthogy nincs vége!
Steps Ahead – Radio-active (Modern Times 1984)
Nos talán két kompozíció nem is hasonlíthatna jobban egymásra úgy, hogy teljesen különbözik. HH Traitorával ugyanaz a kezdeti lukacsos felület, ugyanaz az a fokozatos építkezés, repetitív gondolkodás. Mindemellett abszolút plasztikus a közel 10 év különbség is. Funky helyett disco ritmusok és alapjában szigorúan következetes konstrukció, ami Warren Bernhardt opuszát fémjezi. De a hangszerelés mindent visz, a doboknál az extrém feszes Peter Erskin, ezúttal elektromos hangszeren. A kórussá kevert szaxofon mestere természetesen Michael Brecker, elképesztő karakteres a riff, amit hoz, a szólójáról nem is beszélve. Manieri egy keleties motívummal és egy király szólóval társul be. De nekem legjobbam a basszus tetszik, nem tudom, hogy Craig Payton pontosan min játssza, de hangszerét mind hangszín, mind pontosság terén elismerésre méltó, kíméletlen igényességgel szólaltatja meg. És persze ennek sincs vége.
Remember Shakti – Finding the Way (The Believer 2000)
Mit kezd egymással blues és indiai zene, elektromos gitár és tabla, dirty tone és sruti, két negyed és tala? Utat talál egymáshoz és egymáson keresztül, összeforrva mindenki máshoz. Ugyanaz az őserő szól minden szegletéből ennek a kompozíciónak. Valahogy pontosan tudják, melyik az a “két” hang amit el kell játsszanak, hogy maradéktalan zenei élmény váljék belőle. Ahogy a gatham és tabla először saját magukat, aztán a felelgetésben egymást definiálják, tökéletesen beszélve egy olyan nyelvet, amit mindahányan a zsigereinkből értünk, az a nem mindennapi érzésem támad, mintha be lennék avatva valami ősi rítusba, ami közelebb visz a lényeghez, akármi is légyen az…
The Zawinul Syndicate – No Mercy For Me ( The Immigrants 1988)
Van ebben a számban valami erő, kőkemény tartás. Először is egészen király a tempó, Zawinul tévedhetetlenül érzi, hogy mitől lesz eszméletlen dögös. Például attól, hogy nem gyors és akár belefér a duplája is. Játszanak is ezzel, a szinte puritánul egyszerű, rockos dobütéseket a basszus, gitár és a szinti, hol kettőbe, hol négybe, hol ki tudja hányba osztja. Ettől kicsit olyan, mintha több síkon zajlana a történetünk. Mindehhez pedig az ének tényleg totálisan eltérő, új színt képvisel. És ha jól figyelünk akkor nyilvánvaló, hogy jóval többen énekelnek a három lánynál. A szólóban Zawinul (szinti) és a gitár (Scott Henderson) felelgetnek és ki is derül, hogy hangszerrel éppúgy lehet énekelni. Aztán jön a visszatérés és itt sincs egy fia felesleges hang se. Gyémántkeményre csiszolt felületek, hibátlan, jazzrock a javából.
SFJazz Collective – Naima (Live in concert)
Én azt hittem, hogy ma már nem divat a cool, és akkor szembejön ez a felvétel, ami szinte iskolapéldája lehetne az irányzatnak. Már eleve Coltrane Naimája azok közé a standard-ek közé tartozik, amelyek a stílus védjegyei. Gyönyürű, hűvös dallam, egyszerre tág és sűrű harmóniái árasztják magukból azt a sajátos, melankolikus hangulatot, ami a cool-t jellemzi. Mindezeken túl, pedig itt van ez a brilliáns arrangement. Hajszálpontosan eltalált arányok, utánozhatatlan eleganciával kikevert hangzás. Bármelyik hangszer, vagy szerepkör felől közelítek, ugyanazt a hibátlanon túli megvalósítást hallom. A fúvós szekció egyetlen bársonyos hangpárnává összegyógyulva játszik dallamot és kíséretet egyaránt. Bob Hutcherson és maga a vibrafon olyan természetességgel illeszkedik be ebbe a folyamatba, mintha sosem is lehetne máshogy. A ritmusszekciót illetően inkább a leírhatatlan kategóriára voksolnék, amellett hogy Eric Harland (dob) teljesítményére külön is felhívnám a figyelmet. Meg arra is, hogy talán a jazz-értők, de a laikusok számára is varázslatos élmény betekintést nyerni abba, hogyan fűtik fel és készítik elő a szám derekán bekövetkező tetőpontot (4:28). Megkockáztatom, katarzis!!
Notes 