A fotóért köszönet Kleb Attilának és a GetCloser Concertsnek
Na most vagyok csak igazán bajban. Igen, nagy várakozásokkal indultam, és e pillanatban egészen könnyűnek tűnik folytatni az előzőleg megkezdett áradozást Garbarek és csapata fenomenális, lehengerlő, a hallgatót tetőtől talpig terraformáló produkciójáról. Meg is teszem, de néhány apróbb észrevételem is volna.
Nagyon nehéz nem stúdióhangzást számon kérni a koncert produkción, ha előzőleg már ronggyá hallgattad a számokat (amúgy a hangosítás kifejezetten tetszett). Az is rendkívül sokat nyom a latban, hogy ennek a műfajnak a szabadsága döbbenetesen át tudja alakítani az egyes kompozíciókat (Gula gula). Azt hiszem, jól jellemzi az egész esténket az a kicsit hirtelen, zaklatott levegő, amit Garbarek vett a Molde Canticle-hez. Nem beszélve arról, mennyire hiányzott belőle Eberhard Weber csodálatos bőgő színe, számos pillanatban kissé darabosnak és mozaikszerűnek éreztem az album-verzióhoz képest. Kiváló ötlet volt a Buena Horát beilleszteni a folyamatba, bár így – főleg a szóló kifejezetten zúzós, jazz-rockos karaktere nyomán – az egész ciklus jóval markánsabb, erőteljesebb lett.
Ebben a hozzávetőleges nyugtalanságban a híresen gyönyörű melódiák valahogy később is nehezen tudtak beülni a fülbe, de az is lehet, hogy ez egyáltalán nem is a melodikus ívek megmutatása volt a cél ezeste. Aztán egyszer csak mégis beindult, összeállt a groove és főképp Garbarek és Gurtu egyre sűrűsödő intenzitással készítette elő az égzengést. Bár az emlegetett éteri, levegős textúra, és a csodás hosszan gurgulázó ívek, amikért annyira rajongok Garbareknél inkább a So Mild the Wind-re érkeztek meg. De ezzel együtt is az első pillanattól az utolsóig lélegzetelállítóan izgalmas volt, amit csinált. Nem csodálom, hogy felmerül a kérdés, milyen hangszert használ. De valójában azt hiszem, hogy sem altja, sem tenorja nem különleges, hanem ő az, aki bármelyik instrumentumból földöntúli hangokat csalogat elő.
A formáció két kevésbé ikonikus tagjának színpadi jelenlétével és szakmai teljesítményével kapcsolatban azonban felmerült némi kétség. Úgy éreztem egyikük sem tudta maradéktalanul tartani a lépést. Kíséretük apróbb pontatlanságai pedig nem igazán tudták segíteni a felületi feszültség fokozását. Brüninghaus, szólója közben mintha egyszerre akart volna a zongora összes hangján játszani. Maga a zongora hangszín is elég fura volt, a mérték nélküli pedálhasználat pedig alaposan össze is kuszálta a szálakat. Szerencsére a vége blues-ba transzformálódott és innentől kaptunk értelmezési kereteket. Örültünk neki. Yuri Daniel basszus szólója viszont sajnos nem tudott a szívemhez férkőzni. Hála az égnek, a vége felé már jóval szervesebben kapcsolódott a folyamatokba.
Talán sokakéval összecseng az a vélemény, hogy az est hőse Gurtu. Gondolom nem csak én őrzöm meg azt a zavarba ejtő érzést, amikor kiderült, hogy hatig se tudok számolni, nyolcig meg pláne nem. Senki más nem képes ennyire ötletgazdagon muzsikálni, és hát szokás szerint, amit csinál az látványnak sem utolsó (Nine Horses).
Amikor pedig mindezek után Garbarek visszatért mellé a selje síppal (Nu Bein) megtudtuk, hogy hová is tartottak egész este: égi zengés, mámoros önkívület (Recife).
Bármikor, bárhol újra!!!
Notes 