II Tizenötödik hét

L. Shankar, Garbarek, Hussain, Gurtu – Vision & Song For Everyone (Live in Frankfurt 1984)

Itt egy meseszép felvétel, ami gyakorlatilag hidat épít az elmúlt és az elkövetkezendő napok között. Épp a múlt héten csodálhattuk meg Zakir Hussain ritmikai világát, és a jövő héten már Jan Garbarek és Trilok Gurtu koncertjére készülünk. Amúgy ez a frankfurti koncert is egészen egészen kivételes, négy olyan előadóval, akik mindegyike a Parnasszus csúcsairól tekint le ránk. Bár, ahogy látszik páratlan tehetségük inkább szerénnyé teszi őket. A számok Shankar és Garbarek két közös albumáról származnak. A kompozíciók Shankar nevéhez fűződnek és sok tekintetben elfogadható az a vélemény, hogy van bennük egyfajta Philipp Glass-os repetitív felhang. De hasonlítson is bármire a zenei anyag, ez esetben a páratlan előadói zsenialitás, ami lebilincselően izgalmassá varázsolja. Bárhonnan is közelítünk – figyelhetjük Shankar delikát hangszínét, Gurtu káprázatos ötlet-arzenálját, Hussain átható jelenlétét, és persze Garbarek szivárványos íveit – mindig oda lyukadunk ki, hogy még a gépen keresztül is őrületesen szuggesztívek. Előadásuk magával ragad, feltölt és szinte a végtelenbe repít. Ha szeretnél egy igazán kellemes órát, hallgasd meg az egészet! (És ha van kedved, írd meg, hogy melyik a kedvenc tracked!)

És íme a két album, ha valaki szeretné összevetni a koncerttel:

 

Snarky Puppy – Strawman (Bring Us the Bright 2008)

Hú, azért ebből a számból is az világlik elő, hogy a Puppy már a kezdetek kezdetén is baromira értett a groove-hoz. Az első pillanattól az utolsóig, egyetlen lélegzetnyi szünet nélkül, bivalyerős húzása van. Ennek pedig a jó tempón és a megfelelő felrakású és a hangszerelésű alapon kívül még egy titka biztos van, amit mesterien használnak. Nevezetesen az, hogy bármilyen erő igazán csak kontrasztban tud érvényesülni. Itt is az elején a ritmusszekcióhoz képest ellentétes karakterű és tempójú fúvóskartól válnak igazán élessé a kontúrok. Aztán, ahogy azt tőlük megszokhattuk mozaikszerű építkezésben jönnek sorra a témák és a nagyszerű szólók. De bármennyire különbözzenek, az a vérpezsdítő életerő tölti fel mindegyiküket, és végső soron a hallgatót is, amit az első hangtól megkaptunk. Egészségünkre!!

Kenny Garrett – Chasing the Wind (Do Your Dance! 2016)

Phronesis – Walking Dark (Walking Dark 2012)

Nagyon tetszik a hangzás, a bőgő kerek és rugalmas, teljesen összehangolódik a zongora kemény billentésű hangpetárdáival. A bevezető mintha gumiasztalon pattogna, és ehhez az érzethez jelentős mértékben a hozzájárul a dob csattogó, főként a verővel előállított effektje is. A téma is izgatott, vagy inkább zaklatott és ideges. Később a lágyabb tónusú bridge kicsit mintha megnyugodna, de valójában csak ravasz előkészítése a szólónak és a fokozásnak, és a még nehezebben követhető szakaszoknak. A hallgatóra pillanatok alatt átragad ez a nem éppen kényelmes, mindazonáltal rendkívül különös hangulat. Javaslom ébredéshez, jobb mint a kávé, bizonyosan felráz!

Manu Katche – Senses (Third Round 2010)

Tigran Hamasyan – Aparani Par (New Era 2007)

Victor Wooten – Justice (A Show of Hands 15 2011)