II Tizenharmadik hét

Dés László – Flying Into the Night (Segments  2003)

Nem láttam a filmet, de kép nélkül is tökéletesen érezhető a hangulat. A sok-sok szólamból kialakuló finom textúra, a nehéz nap után zsongó fejjel, éjszakai fényekben pislogó tudat. A pillanatot megragadni már képtelen akarat megfogalmazása ez. Éppúgy, ahogy a trombita és a zongora szólók sodródnak a felszínen, mélységében egyetlen pillanatra sem beleoldódva az  alapok sűrűn hömpölygő harmóniamenetébe. Először nem értettem, miért keverik le, de hogy is lehetne másképp befejezni…

Brad Mehldau – I Concentrate on You (Blues and Ballads 2016)

Ó, jaj nekem! Lehet, hogy valaki képes ennek ellenállni, de én sajnos (vagy szerencsére) ilyesmi hallatán totálisan péppé olvadok. Az első tétova pillanattól a legutolsóig olyan hőfokon tartják az előadók, ami szép lassan felperzseli az ember érzékeit. És megint a klasszikus forgatókönyv, hogy valójában nem is csinálnak semmi különöset. Nem trükköznek, nem erőlködnek, a rumba ritmusok ölelésében lágyan ringatózunk velük. Nem tudom Cole Porter standard-je kapott-e már ennyire finoman árnyalt előadást, de az a hangszín és atmoszféra, amit Mehldauék eltalálnak egészen rendkívüli. Már a zongora előjátékba szerelmes vagyok, aztán ahogy belép a bőgő és főleg a dob, meggyőződésemmé válik, hogy annál sokkal jobb dolgot nem tehetnék, minthogy ezt most meghallgatom. Csatlakozzatok!

Django Bates’ Beloved – Georgiantics (The Study of Touch 2017)

Saagara  – Uprise (2 2017)

Figyelemre méltó ez a kompozíció. Az élő és élettelen párbeszéde, ahogy a hegedű és a dob felelget a szintiknek. Az alapok egyértelmű techno beütése, és a hegedűszóló indiai színei, mintha kelet és nyugat is összetalálkozna ezen a pikniken. Igen valóban, ez nem kontraszt, a Saagara mesterien hozza létre a kultúrákat, stílusokat szervesen összekapcsoló közeget. A megteremtett zenei felület, pedig végtelenül vonzó és izgalmas. A kíséret minimál-programon fut, 3-4 hang között ingázó basszus, és az álló akkord arpeggio alkotja kiegészítve a meglehetősen leegyszerűsített (sokszor csupán egy mérő) ütős munkával. Felette gyönyörűen érvényesül a hegedűszóló. Később a klarinétszóló mellé néhány árnyalatnyit dúsul az ütős részleg, és ezzel párhuzamosan a ritmika is változatosabbá, dinamikusabbá válik. Egész más lesz a karakter, pedig a harmóniai koncepció lényegében megmarad. Amikor a klarinét kiszáll, még hosszan rója köreit, mígnem hirtelen vége szakad.

Bill Evans – What Kind of Fool I Am (Alone (Again) 1975)

Shaun Martin – Lotus (Seven Summers 2015)

Aziza – Sleepless Night (Aziza 2015)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s