II Tizenkettedik hét

Weather Report – Palladium (Heavy Weather 1977)

Wayne Shorter kompozíciója, azt hiszem a legcsodásabb korszak, legjobb lemezeinek egyikén látott napvilágot. A hetvenes évek progresszív, szintetizáló gondolkodása, az alkotók mérhetetlen invenciója és mesterségbeli tudása, számos olyan csodás produkciót hozott létre, mint a Heavy Weather. A Palladium pedig tökéletesen példázza ennek az albumnak az erényeit. Az egyéni hangszeres teljesítmények közül számomra itt leginkább Pastorius (basszus) és Manolo Badrena (percussion) emelkedik ki. Együtt olyan hihetetlen húzást biztosítanak, ami valahová, a végtelenbe repíti a hallgatót. De a hangzás zavarbaejtő sokszínűsége, és persze a Shorter és Zawinul felelgetések játékossága éppúgy lenyűgöző és felejthetetlen. Az a fajta zene, amit akárhányszor meghallgathatsz mindig fog újat mutatni – ergo igazi remekmű.

Miles Davis – Miles Runs The Woodoo Down (Bitches Brew 1969)

Általában az gondolkodtat el ennek a számnak a kapcsán, hogy vajon a tudatos építkezés, vagy a rögtönzés intenzitása a valódi formaalkotó tényező. Végülis meg van-e ez valamennyire írva egyáltalán? Aki kicsit is konyít a jazzhez, az bizonyára most hördül fel aképpen, hogy ez nagyon közhelyes! Tehát talán hagyjuk a kompozíciós dilemmát, és fókuszáljunk kicsit a hangzásra. A stáblistából rögtön kiderül, hogy Miles nagyon komolyan vette itt a sztereót, hiszen két basszus, két dob és két billentyű (Corea és Zawinul) játszik. (Jó, trombitából azért csak egy van) Szóval, hogy nemcsak vertikálisan rendkívül összetett, – bár az elején jól lehet követni, hogyan rakódnak egymásra a rétegek – a horizontális jobb és bal is egymásnak feszül. Ami az egészből kisül, szédületes trip, ha az eszemmel nem is értem, de valahogy mégis sikerül pillanatok alatt megbabonáznia. És onnantól rabul ejt, és már ő a főnök, és én újra és újra adok neki tizenöt percet.

The Jazz Crusaders – Lilies Of The Nile (Southern Comfort 1974)

Bár a lexikon a jazz-funk irányzat képviselőjeként tartja számon, a Crusaders számomra a gyökereket képviseli, a fúzió lényegét. Ezen a számon is tökéletesen tetten lehet érni a rockos és jazzes elemek egybeolvadását. A ritmika és főleg a dob egyértelműen rockos, sőt néhol inkább popos, páros, de nem kifejezetten szimmetrikus. A harmóniák inkább a jazz világából érkeznek, mint ahogy a hangszerelés és a hangzás is. A bevezető ismétlődő négy akkordja még nem sejteti, hogy mindegyikőjük ugyanazt a basszusmenetet kapja kíséretül. Az egészet a basszus bolondítja meg meglepő súlyaival. Az alap gyakorlatilag végül osztinátó is, meg nem is. A fúvós téma után rendre következnek az improvizációk. Semmi váratlan nem történik, kellemesség és lazítás van. Mint egy finoman himbálódzó csónak a fodrozódó tavon, addig ringat, míg végkép ki nem oldja belőled a feszültséget.

The Modern Jazz Quartet – Regret? (Blues on Bach 1974)

Chris Potter – Ilimba (The Dreamer Is… 2017)

Majid Beccas – Hamdouch (Chalaba 2011)

Chris Thile – Thanks For Listening (Thanks For Listening 2017)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s