Peter Gabriel – Games Without Frontiers (III Melt 1997)
Annak ellenére, hogy egyike Gabriel vitriolos társadalom-kritikát megfogalmazó számainak, a top 10-be is beletartozik. Számomra a döntésképtelen, gyerekes játékokat játszó (Jeux sans frontiers/It’s a Knockout), gügye felnőtt világról szól. Zseniális az eredeti videó kifordított világának, felnőtteket játszó gyerekekkel körülült asztala. (be is tiltották, úgyhogy készült egy másik változat is) Politikai utalások, média asszociációk tömkelege a szövegben. De a zene ugyanolyan tökéletesen illusztrálja ezt gúnyos hangvételt. Alig néhány hang, fémes, szinte fülsértő ipari zenére emlékeztető hangzás. Agresszíven egyszerű a dallam, amit csak még tovább fokoznak Gabriel grimaszai és gesztusai. Ebben a közegben még Kate Bush angyali hangja is hisztis nyávogásnak tűnik. Az egész annyira lyukas és elhasznált, hogy a fülünk hallatára, pillanatonként szakad darabokra. De kétségtelen, hogy remekmű!
The Bad Plus – Games Frontiers (It’s Hard 2016)
Lehet valamit megérteni és elfogadni, de lehet megérteni és továbbgondolni is. Nos, a Bad Plus ez utóbbit viszi mesterfokra, sőt azt is tökéletesen tudja, milyen zenei kifejező eszközökkel közvetítheti asszociációit. Feldolgozásukban az eredeti nóta ironikus hangvétele és szaggatott, érdes karaktere köszön ránk, vagyis inkább torzul groteszk vicsorrá. Lenyűgöző, ahogy az értelem és funkció nélküli disszonanaciába fojtják a már amúgy is eléggé primitív dallamot, s ha még ez sem lenne elég, a túlságosan erős dob atomjaira püföli szét. Ha Gabriel opusza piszkált, ez már konkrétan bánt, durván szembesít. Brutálisan jó!
Peter Gabriel – Mercy Street (So 1994)
Peter Gabriel világa árnyakkal teli, sötét világ, ahol az üres utcákon, remény nélkül bolyong a könyörületről csak álmodozó, csupasz lélek. Reménytelenség és a belenyugvás az elkerülhetetlenbe, szomorúbbat talán soha nem hallottam. Zeneileg számos, egymástól meglehetősen különböző felületből áll össze. Basszusa, mint a föld, valamiféle bázislüktetés, működik együtt a dobbal. Ezt ellenpontozza a magas regiszterben a triangulum osztinátója, ami egyfajta csillogást, de ezzel együtt hűvösséget és ürességet is kölcsönöz. A szinti a mindent elnyelő sötétség, a tenger. Gabriel megindító hangja és szívfájdítóan gyönyörű dallama oly módon zárja be a kört, hogy szinte érezzük a fájdalmat és a kilátástalanságot, amely lehúz a mélybe. Igen talán a halál a megoldás.
Peter Gabriel – Mercy Street (Back To Front Live 2014)
A jóval későbbi koncertfelvételen ugyanaz a dal és valahogy mégis teljesen más. A bevezető kórus helyből modulálja, puhítja, előre kioldja az eredeti téma mérhetetlen szomorúságát. Úgyhogy mire ténylegesen belefognak dallamba visszafordíthatatlanul felébred bennünk a remény. Ezt bizakodóbb hangulatot támasztja alá a továbbra is a bőségesebben használt kórushangzás és az eredetihez képest jóval gazdagabb hangszerelés. Kicsit olyan érzése támad az embernek, hogy amiért ennyien könyörögnek, az valóra kell váljék. A szinti szólóra már-már derűssé válik, és mindenképp felhívnám a figyelmet Manu Katche csodás ütős munkájára is. De számomra a sok pici eltérés mellett is a vége a legizgalmasabb, hiszen attól hogy kivonja az egyenletből a szinti vég nélkül hullámzó akkordjait, mintha mégsem nyelné el az egészet a tenger, megmaradna az élet reménye.
Herbie Hancock – Mercy Street (The New Standard 2013)
Az, hogy Herbie Hancock The New Standard című lemezén helyet kap a Mercy Street, már önmagában is mutatja, milyen ismertségre és népszerűségre tett szert. Az már más kérdés, hogy HH mit csinál belőle. Úgy gondolom, önmagához hű maradván, a mestert ezúttal is a zene érdekelte. Szóval az eredeti hangulatot ne nagyon keressük, viszont helyette találunk hallatlanul izgalmas, az egész folyamatot végigkisérő bőgő-percussion alapokat, végtelenül kifinomult zongora és szaxofon szólót. Egyenesen mesteri a szám derekán az a rész, amikor felelgetnek. De nekem a leginkább a vége jön be, amikor a coda repetitív motívumai is lassan atomjaikra zilálódnak.
Al Di Meola – Mercy Street (Winter Nights 2017)
Al Di Meolánál valahol érzem, hogy nem csak a hangokat akarja az eredeti dalból. Gyönyörűséges ez a húros hangzás az ukrán lant-citerával, a gitárral és a perkával. Néha olyan mintha a dallam kicsit bizonytalan (persze szándékosan) intonációjú, csúszkáló hangjai a belső bizonytalanságot, az útkeresést szimbolizálnák. Ha így van, ha nem, Meola játéka földöntúli színekkel vonja be a dallamot. És ahogy azt a mondanivaló is megkívánja, nincs zárlat vagy konkrét befejezés, csak elúszik valahova, a semmibe.
… amikor Ő dolgoz fel
Peter Gabriel – Heroes (Scratch My Back 2010)
Lehetne arról beszélni, hogy mekkora szüksége van a kortárs komolyzenének arra, hogy olyan személyiségek karolják fel, mint Peter Gabriel. Vagy az is megérne néhány mondatot, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy a pályatársak, David Bowie és Brian Eno, megkockáztatom halhatatlan Heroes-ához hozzá merjen valaki nyúlni. De talán mégsem ezekről gondolkodnék most, hanem inkább arról, hogy milyen döbbenetes mértékben tette magáévá Gabriel ezt a dalt anélkül, hogy az eredeti csak egy sugarat is elveszített volna a tündökléséből. Hatalmas alázat, tisztelet és megbecsülés érződik a feldolgozásán. Tudható, hogy korunk talán legnagyobb élő szerzőivel, Arvo Pärttel és Steve Reich-hel is konzultált a hangszerelési és kompozíciós inspirációk végett. Gabriel maga úgy nyilatkozott, hogy ez nem afféle mindenki által fogyasztható zene lett. Valóban meglepő, és az egész lemez bevezető számaként szinte berobban az ember tudatába, hogy milyen messze maga mögött hagyta a pop-rock kereteket. A vonósok által egy másik, idő nélküli univerzumba konvertálódik a dallam. A zenekar totálisan rideg, repetitív terrénuma felett, az ének végtelen érzelmi gazdagsága tényleg heroikus magasságokba emelkedik. Mi az üzenet? Figyelembe véve, hogy elhagyja az eredeti cím idézőjelét nekem az, hogy az emberi érzés, tehát végső soron a szerelem talán az egyetlen, ami hőssé tehet.
Notes 