II. Hetedik hét

Victor Wooten – The Lesson (Palmystery 2008)

Ha valaki kételkedne abban, hogy Wooten a világ egyik legjobb basszere, csak nyugodtan tekintse meg ezt a felvételt, biztos hogy elillannak a kételyek. Érdemes megfigyelni, hogy milyen játszi könnyedséggel történik egyszerre három-négy dolog az egy szál basszusgitáron. Az még hagyján, hogy dallam és kíséret megszólal együtt, akkor kezd leesni az ember álla mikor észreveszi, hogy ott van a basszusmenet is és mindhárom funkció, karakterben és hangszínben is tökéletesen elkülönül. S ha ez nem lenne elég, párhuzamosan még egy percussion effect bemutatóban is részesülünk ugyanazon a hangszeren. Mindezt légies eleganciával előadva, mintha a fizikai törvények nem is lennének érvényesek. Az album verzión duettként lett felvéve, itt viszont, szólóban még markánsabban megfigyelhetők a híres technikai skillek. Érzelmekkel ne nagyon bíbelődjünk, legjobban tesszük, ha hagyjuk magunkat lenyűgözni az élő legenda által.

Metheny, Hancock, DeJohnette – Dancing (Paralell Realities 1990)

Hogy miféle tánc lehet ez? Mondjuk szubatomi részecskék mikroszkopikus pogója. Annyira gyors, hogy egy idő után már-már mozdulatlanságba dermed és nem is érezzük a tempóját. Egy párhuzamos valóság (lásd az album címét), józan ésszel felfoghatatlan hanglényei pörögnek, forognak megállíthatatlanul és időtlenül. Mi csak szemlélődünk, hiszen egyetlen pillanatra sem lehetünk részei ennek a táncnak. A legmegdöbbentőbb talán az, hogy itt van ez a három zenész, akik viszont minden gond nélkül a kisujjukból rázzák ki. Nem kockáztatnám a kijelentést, hogy értem mi történik, cserében ámulva figyelem ezt a tüneményt, mert bizony hamar tovatűnik.

Ben Williams – Part-Time Lover (State of Art 2011)

Christian Scott aTunde Adjuah – Diaspora (Diaspora 2017)

Egyik oldalon a zongora osztinátó, a trombiták dallamai, no meg a fuvola szóló világos tónusa, friss lendülete. Meseszépek a fúvós kórusok, egészen különleges hangzást ad nekik a sok kvártmenet. Másik oldalról dob és az időnként megjelenő basszus, pulzáló földhangjai. E két pólus között feszül ki a szám karaktere. De valahogy az ellentétek mégis összecsengenek és egyetlen nagy organizmussá formálódnak. Mintha a tavasz minden rügyének üdeségét, frissességét sűrítené magába, és aztán a füledbe fütyülve segítse, hogy egy mély lélegzetet véve, életerő és energia áradjon szét a tagjaidban.

Anouar Brahem – Opening Day (Blue Maqams 2017)

Eldar Djangirov – Tears (re-imagination 2007)

 

McCoy Tyner – Come Rain or Come Shine (Illuminations 2004)

Tyner  zenéjében nagyon sok dolog van együtt, amiért szeretni lehet ezt a műfajt. Kecses elegancia, lenyűgöző hangszeres felkészültség, kifinomult arány-, és formaérzék, pazar hangzás. Bár az Illuminations (egyébként Grammy díjas) quintet-album, ezt  a  standard feldolgozást trióban rögzítették. Tyner stílusáról napestig tudnék zengedezni, de ezúttal önmérsékletet gyakorolva, csak gyöngyöző futamaira hívnám fel a figyelmet, amelyek mint az esőcseppek a szikrázó napsütésben, különös hangulatban peregnek tova. Christian McBride és Lewis Nash pedig hasonló bájos nemtörődömséggel csatlakoznak hozzá. Az egészben az a legjobb, hogy mindegy háttérzeneként hallgatod, vagy minden hangjára figyelsz – ízig-vérig szórakoztató.

Brad Mehldau Trio – Samba e Amor (Where Do You Start 2012)