II. Hatodik hét

John Coltrane – Vilia (Both Direction At Once 1963/2018)

Történhet-e királyabb dolog egy géniusz életművével, minthogy posztumusz bővül? Belegondolni is borzongató, hogy 55 évig pihent egy fiók mélyén egy teljes albumnyi muzsika. A legendás quartet (Coltrane-szaxofon; Tyner-zongora; Garrison-bőgő; Jones-dob) ezúttal már-már vidám, de mindenképpen igazán örömteli zenét játszik. A Vilia, ami egyébként két verzióban is megtalálható a felvételek között, egy Lehár operettdal átirata. Trane kompozíciói kapcsán már régebben is volt arról szó, hogy jó standard-téma akárhonnan jöhet, csak a komponista és az előadók invencióján múlik, hogy mi kerekedik belőle. Hát jelentem ezúttal is kerekedik, a legteljesebb mértékben: téma – szaxofon szóló – zongora szóló – téma, ahogy a nagykönyvben meg van írva (vagy egy kicsit még izgalmasabban). De a papírformán túl leginkább a kódáját szeretem, amikor a többiek már a zárlatot ismételgetik, csak a szaxofon játssza azokat a jellegzetes rövid motívumokat, mintha azon lelkendezne, hogy ez megint mennyire nagyon szuper volt együtt.

Bill Evans –  What Kind Of Fool I Am (Alone (Again) 1975)

Fleck, Hussain – Bahar (The Melody Of Rhythm 2009)

Ez nekem nagyon tetszik! Mondjuk az előadók láttán ez nem is különösebben meglepő. Annyira jó hogy végre valaki igazán értőn használja a vonót, Meyer karakteres indításai, kiegyenlített, gyönyörű hangzása, melodikus gondolkodása és finoman indiaira hangolt intonációja és csúszásai akkor is felejthetetlenné varázsolnák a számot, ha társai nem lennének annyira zseniálisak. De történetesen ők is káprázatosak. Olyan módon támasztják meg a dallamot, ami kiemeli és meg is adja a húzását anélkül, hogy eluralkodna rajta. Jó persze ezt hívják kisérésnek, de  úgy érzem, hogy ezt mind a téma, mind a szólók alatt mesterien csinálják. Ahogy a bőgő a benjo szóló alatt visszavált pengetésre, aztán a szólójában akkora ívet rajzol, hogy felér az égig, ahogy egymást tartják, segítik, mindig az jut eszembe, hogy mennyire apró dolgokon múlik  egy tökéletes pillanat.

Oregon  – The Hexagram (Family Tree 2012)

Dhafer Youssef – Wind & Shadows (Divine Shadows 2006)

Jajjaj végem! Ez valami olyan hangon szólal meg, ami mintha konkrétan tudná a frekvenciámat. Az első, ami megragad valóban a basszus-dob osztinátó testessége, aztán mikor belépnek a vonósok, rájuk terelődik a figyelem, de rögtön azt is konstatálom, hogy mennyire érződik a húrosság közös nevezője. Amikorra pedig az oud belekezd az improvizációba, komplett kerek világ épül a hallgató köré. Azt hiszem, sokat tudnék időzni ebben a környezetben. Más táplálék nem is kéne, csak sok ilyen szép zene.

Redman & Mehldau – To Hold On Or To Let Go (Jazz in Marciac 2011) (10:35-től)

Kenny Barron Trio – Prayer (Book Of Intuition 2016)

A lehető legegyszerűbb szerkezet, és az elképzelhető legklasszikusabb trió-hangzás fémjelzi ezt a nagyszerű dalt. Sima ABA forma, a dalszerű elő-, és utójáték puha keretbe foglalja, kipárnázza a közbülső kicsit szabadabb improvizációs szakasz dallamait. Nincs ebben a zenében egyetlen érdesebb hangzás, vagy lekerekítetlen él sem. Ha olyat szeretnél hallgatni, ami tökéletesen teljesíti a cool iránti elvárásokat, nyugodtan indítsd el ezt a felvételt. Valahogy úgy érzi az ember, hogy ez a cseppet sem hivalkodó, lényegében befelé forduló muzsika messzire viszi a gondolatait. Nem is örül, és nem is szomorú, csupán elmélkedik.

One Reply to “II. Hatodik hét”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s