II. Negyedik hét – Blackbird

Paul McCartney  (The Beatles/ The White Album 1968)

Szeretem ezt a dalt, a tiszta, egyszerű kifejező eszközeit, a közvetlenségét és a visszafogottság mögött húzódó mélyebb kontextust. Ha közelebbről vizsgálódunk, érdemes különválasztani a zenei és a szövegbeli értelmezési kereteket. A melodikai és harmóniai ötlet McCartney elmondása szerint Bach e-moll lantszvitjének Bourrée tételéből indul ki, amelyet ő és George Harrison is tanultak gyerekkorukban. S bár a harmóniák jelentősen átalakulnak, de a basszusnak és az akkordoknak egy hangszeren való összesűrítése, mint rendező elv, tökéletesen megmarad. Külön érdekesség a folyamatosságot biztosító orgonapont, ami egyfajta meditatív jelleget kölcsönöz. Biztosan nem merném állítani, de tekintve, hogy nem sokkal rishikesh-i látogatásuk után született, lehet ezt akár indiai hatásnak is tekinteni. Ritmikai szempontból a váltakozó ütem (3/4; 2/4 és 4/4) finom hullámzást ad neki, és külön bájos a végig lábbal ütött mérő (még a kiállásban is). Szöveg szempontból viszont bármennyire adná is magát a feketerigó éjszakai énekére való utalás, ez a törött szárnyú madár sokkal inkább egy fekete lány, aki a feketék jogaiért való küzdelmet és a reményt szimbolizálja, aminek ’68 tavaszán jelentős aktualitása is van. A hangszerelést tekintve pedig ez McCartney szóló-produkciója, utánozhatatlan, csodás hangját saját maga kíséri akusztikus gitáron. Azt hiszem, nem igazán kell meglepődnünk azon, hogy ez a gyöngyszem mindmáig megihleti az előadókat, úgyhogy ne is vesztegessük az időt. Lássuk ki, hogyan fogott hozzá!

The King’s Singers (The King’s Singers Collection 2008)

A klasszikus acapella változat csodálatos átiratát, Daryl Runswick készítette az együttes számára. Hihetetlen mennyire azonos tud maradni az eredetivel annak ellenére, hogy az összes érdes felületet lehántja róla. Azt hiszem, ők nem nagyon foglalkoztak a szövegi utalásokkal. Kristálytiszta emberi hangok, inkább már valami éteri, földöntúli harmóniában egyesülnek. Amikor a második versszakot elfütyülik, az ember már-már tényleg ott hallja a feketerigót énekelni az első hajnali fénysugárban. Hát ehhez nem nagyon van mit hozzátenni.

Bobby McFerrin (Live 1984)

Ő azért inkább kunsztot csinál belőle, afféle ráadásdarabot. A szám eredeti emocionális irányának, a popballadai hangvételnek itt nyomát sem érezzük. Nagyon érdekes, hogy dallam és kíséret attól, hogy egy ember énekli, teljesen atomjaira esik. Kicsit úgy fest, mint egy csontváz, cserébe tökéletesen rávilágít a zenei szerkezetre. McFerrin anatómiai pontosságú előadásában, hangokra lebontva tanulmányozhatjuk a basszust, a dallamot és a harmóniákat. És persze elképesztő technikai bravúr mindezt egyetlen hamis hang nélkül, egyedül megcsinálni. Jójó tudom, hogy Bobby bácsi nagy király, de azért ezen mindig padlót fogok.

Jacob Collier (Live in Denver 2017)

És ha már szólóban a ráadásszám kategóriában indítjuk a Blackbird-öt, akkor egészen biztosan nem feledkezhetünk meg az angolok multi-instrumentalista, énekes, hi-tech fenegyerekéről, a mindössze 24 esztendős Jacob Collier-ről. A srác szédületes, egyszerre őrzi a McFerrin féle csodálatos acapella, énekes hagyományokat, és kapcsol káprázatos ötletességgel hiperűrsebességre. Használja mindazt, amit a 21. század technikai lehetőségei megadnak számára, de ami az előadáson történik az távolról sem a technikáról szól, hanem művész és közönség egyaránt a zene ünnepét üli. Játszi könnyedséggel formál többszólamú kórust a publikumból és tartja fenn ezt az alapot hosszú percekig anélkül, hogy unalmassá válna. Amúgy ez a feldolgozás nekem sokszor juttatja eszembe a gospel kórusokat (elképesztő harmóniák), és ennek okán, akarva akaratlanul a szám eredeti jelentésével is szépen korrelál.

Corinne Bailey Rae & Herbie Hancock (Live at White House 2010)

Nem tudom a Kongresszusi Könyvtár Gershwin díjának átadóján gondolkodott-e azon valaki, hogy mennyire authentikus épp egy színesbőrű lánnyal énekeltetni ezt a dalt, de talán nem véletlen. Amit Corinne Bailey Rae és Herbie Hankock csinálnak a számmal, azt McCartney számos módon is megtisztelőnek érezheti. Micsoda elegancia és nyugalom árad mindkét előadóból! Lenyűgöző, ahogy harmóniák el-elkalandoznak a modális, pentaton tartomány felé és ettől kicsit melankolikusabbá, hűvösebbé és átszellemültebbé válik a karakter. Nagyon jól áll a dalnak mind a női hang, mind a kicsit jazz-esebb hangvétel, sőt a zongora is gyönyörű új tónust ad neki. Bár nem osztom a nézetet, hogy ez lenne a legjobb feldolgozás, de jóval szegényebb lenne a világ, ha HH valamiért nem vállalja a felkérést.

Jaco Pastorius  (Word of Mouth 1981)

Különös, sejtelmes valami lesz a darabból az ikonikus basszusgitáros keze nyomán. A szájharmonika dallam és a basszusra adaptált kíséret, mintha sokszoros szűrőn hallatszana csak. Ahogy a fő szólamok elhalkulnak, erősödnek ki az éterben, amúgy meglevő zajok, zörejek. A dallam vetülete egy másik dimenzióban, totális konverzió. Vagy az is lehet, hogy ez a katlan, amelyben a szám ötlete kiforr, a káosz ami renddé formálódik egyszer. Érdekes az is, hogy Pastorius mennyire ragaszkodik az orgonaponthoz, gyakorlatilag az egész idő alatt megtartja a mélyben, mint valami origót, egy folyamatosan mozgó rendszer, kiinduló, viszonyítási pontját. Nekem bejön ez a vibráló sokszínűség, utalásszerűség. Ja és itt a bizonyíték, hogy Herbie Hancock a Fehér Háznál kicsit régebb óta foglalkozik a dallal (merthogy ő szintizik ám).

Chase Holfelder  (Live 2015)

Jaj! Az ilyesmire mondják azt, hogy nyáltenger? Azzal szerintem nem is lenne semmi baj, hogy kísérleti jelleggel átrakjuk az egészet mollba, meghallgatva mennyire változik meg minden a hangsor miatt. De azért ez egy picit túlzás lett, mintha a dúr hangnemmel együtt az összes életet is kilúgozták volna belőle. Eltűnt a kíséret a ritmikussága is, maradt helyette ez a fura kísértetzene, ami legfeljebb valami olcsó romantikus vámpírfilm mellé passzolna. Amúgy nem énekel csúnyán a fiú, de számomra ez akkor is az „így inkább ne” kategória.

Al Di Meola  (All Your Life 2013)

Jó, mondjuk tényleg eszméletlenül tud gitározni, de azért ez többé-kevésbé a „sehová se tart zene” esete a gombafejjel. Amit persze ne mulasszunk el megfigyelni, hogy mennyire döbbenetesen kiegyenlített és cizellált a játéka. Egyetlen hangja sem bicsaklik meg, mind tökéletesen formált és folyamatba ágyazott. De a technikai tökéletességen túl, a gitárfenomén kezében a Blackbird inkább valami furán zakatoló, az eredeti szelíd dallamot, a rengetegsok gyönyörű melodikai fordulat ellenére is szanaszét szabdaló, kissé ideges pódium-darabbá vált. Ami pedig zavarba ejtő, hogy egyáltalán nem világosak az érzelmi, hangulati tendenciák. Egyszer azt érzem, hogy túl büszke, máskor ellenkezőleg, inkább félszeg, nekem viszont valahogy egyik sem üzen. Kicsit csalódás, kicsit tetszik.

 

Eldar Djangirov (re-imagination 2007)

Tyű, micsoda merész elképzelés! A kirgiz származású, amerikai srác szóló zongora átirata az első pillanattól az utolsóig elképesztő tudatosan építkezik. Indítja attól a hamvasan tiszta, szinte gyermekien csengő-bongó hangvételtől, ami az eredeti számot is jellemzi. A téma bemutatása után nekilódulva, szabadjára engedve a lendületet, felszabadítva azt a szédületes, vad energiát, ami szinte szétrobbantja a lírai kereteket. Keresztbe-kasul végigszántja a zongorát, s közben mégis végig tudjuk, hogy ereje őszinte, jó erő. Végül pedig feloldva minden eddigit, visszacsendesül és csilingelve repíti a témát a csillagos égbolt felé. Hát igen, így kell ezt!

Brad Mehldau Trio (The Art Of The Trio 2017)

Vélhetőleg kissé unalmas már, hogy Meldauról folyton csak áradozom, de szerintem ezúttal is rendkívülit alkotott. Részemről már az is totál gyönyörűség, ahogy először egy tiszteletkört megfutván, csak óvatosan ízlelgetik, kóstolgatják a témát. Onnantól pedig, amikor az első kör végén a bőgő egyszer csak otthagyja az orgonapontot és átveszi a zongorától a basszust, nekem annyi. Keresgetem a megfelelő szavakat arra mesteri arányérzékkel eltalált, kifinomultan dögös tempóra és karakterre, ami megvalósul játékukban. Minden egyes pillanatban érzem a téma iránti határtalan tiszteletet, de az önmagukba vetett bizalmat is, amellyel átszűrik magunkon, hozzátéve saját gondolataikat, amelyek csodálatosan bátorrá és örömtelivé varázsolják a feketerigó énekét.

 

Bonus – J. S. Bach: e-moll Bourrée BWV 996 (Andreas Martin Live 2009)

One Reply to “II. Negyedik hét – Blackbird”

  1. Nagyon tetszik ez a gyűjtemény, erősségeivel és gyengeségeivel. Különösen Eldar Djangirov, nagyon invenciózus és lendületes, ő igazán az én nyelvemen zenél.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s